– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.
– Jó napot! Magukról írtak az újságban, ugye? Hoztam pár holmit a gyerekeknek. Az ember segítsen, ha tud, meg nekünk úgyis több van – csacsogja, közben fürkészve befelé tekinget.
– Tessék bejönni! – invitálom, s az előszobában megjelenik a három lurkóm is.
– Óh, ezekben az időkben három gyermek! – majd meglepetten körülnéz. – Milyen tisztaság van!
– A szegénység nem egyenlő a piszokkal – szólok halkan, erősen türtőztetve magam. – Kicsi és öreg a ház, de igyekszünk rendet tartani – közben látom nagyfiam villogó szemét.
– Persze, persze! Hát gyerekek, tessék, vigyétek, használjátok egészséggel! – és már szaporázza is a lépteit kifelé. Csapódik a luxusautó ajtaja, kerekek csikorgását hallani, és végre csend van. A fiam már a száját nyitja, de leintem, ne a kicsik előtt.
– Anya, mi van a dobozban? – kíváncsiskodik a legkisebbik.
– Nézzük meg, kicsim, jó? – nyitom a dobozt, kamaszom felhörren, és befordul a szobába.
– Mi ez a lapos izé?
– Videojátékok – csapom vissza a többi közé.
Erre már a középsőm is megszólal:
– Nekünk nincs is számítógépünk.
– Tudom, a néni viszont nem – becsukom a dobozt, beviszem a kamrába, és odarakom a többihez. Talán el kellene adnom, gondolkodom. Nem jó, akkor még letámadnának, hogy kihasználom a rendszert, pedig jól jönne egy kis pénz.
– Mami, éhes vagyok. Mit eszünk ma?
Nézem az éléskamra üres polcát. Rántott legókockát, vagy főtt Barbie-babát, abból van elég… Lassan a szarkazmusom is elhagy. Lenyelem a gombócot a torkomban. Talán találok egy befőttet, kevés grízt. Vízzel is jó lesz.
Hátulról a legidősebbem ölel át:
– Holnap elmegyek Bözsi nénihez fát vágni. Szokott valamit csúsztatni a zsebembe. Jó lesz, anya.
Jó hát. A gombóc megint felfelé indul a torkomban. Nézzük a sok dobozt, ahogy belepi a por. Köszönjük az adományokat…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
„Töröltelek – írta Lászlónak Szász Kornél. – Aki azzal a tetű, hazudozó, mocskolódó féreggel jópofizik, az csak ne köszöngessen nekem a templom előtt. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”
Átolvasta, és a „töröltelek” szó után tett két felkiáltójelet, majd némi töprengés után odaillesztett egy harmadikat is. Azután megnyomta a küldés gombot.
Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott.
Ismered jól a helyzetemet, tudod, hogyan élünk, nem szükséges túlragoznom, hogy majd húszesztendős házasságunk milyenné lett az elmúlt tíz évben. Számtalanszor megbeszéltük ezt, a tied sem sokkal különb, annyival talán, hogy a te férjed legalább nem iszik, mint az enyém, hidd el, az hatalmas előny.
Egész életedben kerested helyedet a világban. Kis növésű, vézna kislány voltál, sokat szorongtál, mindentől féltél. Ha orvoshoz vittek, előtte való éjszaka félálomban dobáltad magad az ágyon, ha vendégeket vártatok, már napokkal azelőtt izgultál, mintha rajtad múlott volna a vendéglátás kimenetele.
Tollseprűvel porolta le a festményeket a cselédlány a gazdag szalonban a Bajai úton, a század végén emelt, magasföldszintes, villának is beillő eklektikus épületben. A házat magyar mérnök tervezte és magyar mester építette F. N. földbirtokos számára, de nem a századfordulón már errefelé is megjelenő stílben, hanem vaskos, inkább rusztikus faldíszekkel, vastag talapzattal. Pusztán az ablakok felső, félköríves része vallott egy kissé újszerűnek.
Abban a falucskában, ahol születtem, sosem voltak nemzetiségi kérdések, mindenki ruszinul beszélt, mindenki egy templomba járt. Tudtuk, hogy voltak itt csehek, magyarok, aztán szovjetek lettünk, most ukránok vagyunk. Nem változtatott semmi az életünkön. A tavasz későn jött, a tél túl hamar, a földeket meg kellett munkálni. Jaj, mennyire szerettem a brinzát előásni az erdőben, favágás közben!
Az emberek fürgén ugráltak fel a földről, mintha megunták volna a délelőtti láblógatást. Pedig dehogy lógott az ő lábuk! Hajnal óta dolgoztak keményen az aratásban, épp csak egy kis késői früstökre telepedtek le. Nagyanyám dohogva kapkodta össze és a kiterített hamvasra dobálta a percekkel előbb kipakolt falatoznivalót. Má megin! Má megin gyön az a nyavalyás eső!
Az explorációból: kérdésre válaszolva magáról elmondja, hogy 45 éves, elvált, a házasságából két gyermeke született, akikkel a válást követően is jó a kapcsolata. Végzettségét tekintve közgazdász, „amit pénzügyi-számviteli tanulmányokkal erősítettem meg. Jelenleg egy kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettese vagyok, emellett oktatói munkát is végzek egyetemeken meghívott előadóként”.
– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg.
Azon a tavaszon különösen meleg volt. Mire eljött a húsvét, minden földön végeztek a tavaszi vetéssel. Előbújtak a tojásból az első cinegefiókák, az utak mentét sárgán pöttyözte a vérehulló fecskefű, és a vízparton megjelentek a csillaghúr fehér bimbói. A Duna feletti pára már az első napsugaraknak megadta magát, és mire harangozni kezdtek a húsvéti misére, szinte nyári meleg lett.