Három ok miatt vagyunk ma itt az összenyitott Károlyi-kert avatóján.
1. Amikor lassan bő négy évvel ezelőtt átvettem a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatását, akkor még volt udvara. Vagyis ha egészen őszintén akarok fogalmazni: akkor itt egy kerítéssel elzárt zugparkoló üzemelt. Kinéztem az irodám ablakán, és néma autók gyűrűjében csak Petőfi szobrát láttam, mint akit a parkolóban felejtettek.
Márpedig Petőfi izgága költő és szabadságharcos volt, keresztül-kasul bejárta a Kárpát-medencét. Leginkább gyalog vagy szekéren. Tér kell még a szobrának is. Az akkor még közelgő kétszázadik születésnapjára adott volt tehát a feladat: szabadítsuk ki Petőfit. Adjunk teret neki!
2. Ráadásul a múzeumnak az is a dolga, hogy megmutassa: az aktuális országhatároknak nem kell mentális határokká merevülniük. Sem a földi dolgok, sem égi másaik nem ismerik az országhatárokat. Ha egy medvének kedve szottyan átrándulni a Tátrából a Mátrába, nem fog útlevelet igényelni – mint ahogyan egy kéziratnak is mindegy, hogy Budapesten vagy Berlinben őrzik. Nekünk nem mindegy.
3. A magyar múzeumnak az a többletküldetése, hogy elősegítse mindannak az összenövését, ami összetartozik. Ezért nem lehet értéksemleges. Nekünk kiemelten kell foglalkoznunk a magyar örökséggel – nem azért, mert jobb lenne, mint a másoké, hanem azért, mert ez a miénk.
Így lesz egy udvarból – kert. Zugparkolóból egy szerethető zöld sziget. Ha ma kinézek az irodám ablakán, fiatalokat látok a fűben ülve beszélgetni, családanyák követik óvó tekintettel, ahogy a csemetéjük triciklivel, biciklivel vagy rollerrel teker körbe az ülősávon. Turisták sétálnak, dolgukra igyekvő polgárok rövidítenek a kerten keresztül. Autók némiképp fenyegető csendje helyett a nyüzsgő élet zaja szüremkedik be, felnézek Tamási Áron íróasztala mögül, és bólintok magamnak, én ezt az Európát akartam: amiben a mi történelmünket a maguk természetességével a mi gyermekeink lakják be. Ez a valahol szabadságának fundamentuma. Ennek elősegítése egy múzeumigazgató dolga.
És itt nem állunk meg. Mesélik az idősebbek, hogy nem is olyan régen itt délutánonként kulturális műsort adtak a fővárosi polgároknak. Terveink szerint felelevenítjük ezt a hagyományt is, direkt így terveztettük újra a kertből ránk eső részt.
Nem véletlenül fogalmazok így. Itt szeretném megköszönni a belvárosi önkormányzatnak, kiemelten Szentgyörgyvölgyi Péter polgármester úrnak a fővárosi önkormányzati kultúrában némiképp szokatlan nyitottságot és bátorságot, hogy a kertösszenyitás felvetését elfogadták és támogatták.
Bíztam a kezdeményezés sikerében, mert csak azt támasztottuk meg ilyenformán, ami egyébként természetes kellene hogy legyen a közszolgálatban: az enyém és tiéd a legkönnyebben a miénkben békül össze.
A Károlyi-kert tehát nem a PIM kertje, nem a Belváros kertje, hanem a mi kertünk.
És itt be is fejezném a beszédet, mert székely-magyarként és az európai eszmetörténet örököseként a kertről egy dolog jut rögtön eszembe: vár a munka ránk benne.
(Elhangzott a Károlyi-kert avatóünnepségén 2023. június 2-án)
A Várad című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat idei 8., augusztusi száma a manapság kevéssé olvasott-hivatkozott-játszott erdélyi íróra, drámaszerzőre, szerkesztőre, Sütő Andrásra irányítja a figyelmet a szellemi restitúcióknak fenntartott rovatban. Születésének 96., valamint egyetlen romániai szobrának felállítása 10. évfordulóján Székelyudvarhelyen tartottak megemlékezést június végén, Dávid Gyula irodalomtörténész és Lőrincz György író ott és akkor elhangzott beszédei olvashatók a friss lapszámban.
Léteznek olyan momentumok, amikor a haza és az otthon fogalmán keresztül – függetlenül minden nemzeti ünneptől – megidézhetjük a múltunk és népünk jeles örökségét. Ilyenkor az ember szíve kiszakad a mindennapok kusza és zajos kavalkádjából, élvezi és érzékeli a jelen pillanatait, amelyek eggyé válnak mindazzal a történelmi emlékezettel, amelyet egy vonós hangszer megszólaltatása, egy székely szoknya meglibbenése vagy egy fülbemászó dallam és énekszó tud felidézni.
„Szőcs Géza számomra az elmúlt fél évszázad legnagyobb erdélyi költője volt” – kezdte meg emlékidézését Farkas Wellmann Endre a 32. Művészetek Völgye Petőfi-udvarában, ahol a Jászai Mari-díjas színművész, Szilágyi Enikő szerkesztésében létrejött Szőcs-kötetet, A kolozsvári sétateret mutatta be. A kötet szerkesztése még a költő életében elkezdődött, azonban a Covid okozta tragédia megakadályozta, hogy Szőcs Géza a kezében tarthassa a véglegesített műalkotást.
A kötet szerkesztői, Ilyés Krisztina és Kincses Krisztina, immár két nagyszerű alkotóval, Birtalan Andrea költővel és Vöröskéry Dóra íróval karöltve mutatta be a 42 szerző műveit összegyűjtő antológiát. A kötet bemutatása főként a sokszínűség kulcsfogalma köré épült, az antológiában megjelenő fiatal szerzők ugyanis – bár különböző témakörökben gondolkodnak és alkotnak, mégis – képesek voltak mindannyian egy közös nevezőkkel is bíró szövegkorpuszt létrehozni.
Rózsaszínbe burkolózott a Művészetek Völgyének Petőfi-udvara egy péntek délutáni beszélgetésen, amikor a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, a magazin Szerelem lapszámának egyik interjúalanya, Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, valamint egy fiatal színészpalánta, Lipics Franciska, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatója a birtoklás, a hűség és még sok ehhez hasonló, érdekesebbnél-érdekesebb témakörön keresztül megpróbálták felfejteni a – több szempontból is felfejthetetlennek tűnő – szerelem fogalmát.
Lőrincz P. Gabriella költő volt a Magyar Kultúra magazin első vendége a 32. Művészetek Völgyében – s már a hangulatteremtés is rendhagyónak ígérkezett, hiszen a beszélgetés főként a magazin Elmúlás lapszámához kapcsolódott. Lehet-e önfeledt vidámsággal vagy legalábbis nem meghökkenve beszélgetni az ember életének egyik legfontosabb velejárójáról, a halálról? Bonczidai Éva, a magazin főszerkesztője többféleképpen is közelített a témához, és kérdéseivel vendégét a Szovjetuniótól kezdve a kárpátaljai rítusokon át egészen a női sorsokig minden fontos dologról végigkérdezte.
Elkezdődött a csíkcsomortáni Varga Sándor Verstábor, ahol évről évre tehetséges középiskolások gyűlnek össze az egész Kárpát-medencéből, és tíz napon át elismert művészek irányításával dolgozhatnak – versek és hegyek között.
Varga Sándor, a tábor névadója a Magyar Rádió egykori munkatársa volt, ő és felesége, Mihályi Magdolna álmodták meg egykor ezt a különleges Kárpát-medencei szintű verstábort azzal a céllal, hogy a nyelvterület különböző rangos versmondó versenyeinek díjazottjait további tehetséggondozásban részesíthessék.
„Mindig az alkotó emberek veszik észre a világ változásait” – kapaszkodom Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének megállapításába, amely július 21-én, pénteken a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Magyar Kultúra-sátrában tartott Felnőni a Kárpát-medencében című kerekasztal-beszélgetésen hangzott el.
Hazaszótár – A valahol szabadsága címmel indított beszélgetést a béke idején július 21-én, pénteken a bálványosi nyári szabadegyetem Magyar Kultúra-sátrában Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.