Izer Janka: Akárhogy van, akárhogy lesz, csak azért is él – Harmincéves beregszászi színház

„Újra dübörög a régi nóta, nóta
Bombariadó az ördög dala
Ne lőjetek ma már! 

Állnak az órák
És hullik a hó rád
S mégis csak várlak haza”
(Szarka Tamás: Állnak az órák)

Sok szó esett a múltról, kevés a jelenről, a jövőről szinte semmi. Ma, ha jó dolgokra akarunk gondolni, a legtöbb beszélgetés ilyennek mondható. Különösen, ha kárpátaljai magyarok beszélgetnek. Főleg, ha a kultúráról a határon túli régió kapcsán. És Beregszászról, arról a szellemi központról, ahol az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (mostani hivatalos nevén: Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) is létrejött harminc évvel ezelőtt.

Erről a színházról, ami véletlenek sorozatából, de a megfelelő emberek, megfelelő időzítéssel kimondott szavaiból, és a még nem létező megteremtésének vágyából született, mintha varázslat hozta volna létre. Ez derült ki abból a kerekasztal-beszélgetésből, amelyet a társulat születésnapjának alkalmából rendezett, Legendás idők a határon című programsorozaton hallgathatott a közönség a Nemzeti Színházban.

Mi a titka – kérdezte Kozma András moderátor –, hogy egy ilyen hányattatott sorsú régióban harminc éven át képes volt fennmaradni, egyre nagyobb nevet szerezve magának ez a társulat? A válasz meglepő. Mert az akarat, a kitartás, ha megtartók is, nem a fő erők. A megteremthetőségbe vetett hit, ha volt is, nem elég, hogy magyarázatot adjon. Valami más. Valami több.

Brenzovics László, Verebes Ernő, Bérczes László, Sin Edina, Vidnyánszky Attila ült egy asztalnál. Beszélgetésük más volt, mint ahogyan azt egy kereksaztalnál elvárná vagy megszokta a látogató. Ahogy a beregszászi színház megszületéséről, alakulásáról beszélgettek, nem hivatali személyek, kívülálló elmélkedők szólaltak meg, hanem érző emberek, barátok, sorstársak. Egy közösség varázslatos múltjának résztvevői.

Anekdoták sora hangzott el attól a pillanattól idézve a régi időket, hogy Sinkovics Imre sorsdöntően merész felszólalására megszületett, egy tízéves kislány ábrándjaiig, aki számára már élő, létező, a kulturális életben lüktető érré nőtte ki magát a társulat, a színház. Andrásfalvy Bertalan dalolása elevenedett meg, játszótéren is gyakorló színészek, szoptató anya a próbateremben. Egy nagy család, amelyet megtépázott a háború, de még mindig, még akkor is itt van és összetart. Még ha körülvenni is látszik az igazi sötét, amikor kilépve az ajtón, nem tudod merre menj, csak az időnként érkező autók lámpáinak fénye világítja meg az utat, aminek a közepén állsz tétovázva. Hallottam már történeteket erről a sötétről, az utolsó hetekről, amikor még hazalátogattak néhányan Kárpátaljára, de már lekapcsolták az áramot a településeken éjszaka. A kilátástalan tévelygés a feketeségben. Szimbólum ez. Tapasztalat árán szerzett, a régióban élő magyarság számára mostani helyzetük (különösen a kulturális életük helyzetének) kultúrájuk szimbóluma. A bekövetkezett és bekövetkező nehéz időké. A múlt előrevivő, csaknem derékba tört reményeié. Talán ezért nem esett szó a jövőről, és olyan kevés a jelenről is.

És mégis itt vannak, harminc éve már. Ha most nem is otthon, de Budapesten, az anyaországban. Mert a titkuk, a valódi erejük az összetartás. Összetartás, egymásba vetett bizalom, és az alkotás ösztöne. Ami így együtt olyan erejű, amely nekem, egy kívülállónak is megrendítő. És súlya van. Mert példát mutat: megmutatja, hogy ez a három együtt képes arra, hogy a kilátástalanság ellenére is képes teremtéssé formálni minden örömöt és – különösen – minden szenvedést. Jól bizonyította ezt az esemény programjainak sora, a filmek és színdarabok színes kavalkádja, melyek mind kapcsolódtak részben vagy egészben a háborúhoz, a kárpátaljai magyarság helyzetéhez, de éppen ez adott nekik még nagyobb mélységet, plusz tartalmat, ami beleég a szívbe.

Ha csak töredékét létrehoznánk Magyarországon ennek, talán egészen más világ lenne. Vegyünk példát a határontúli magyarságról!