– Emlékszel, mikor találkoztál először sárkánnyal, dinoszaurusszal, képzeletbeli lényekkel?
– Az első találkozásra nem emlékszem, mert gyerekkoromban folyamatosan körülvettek a képzeletbeli lények. Azt gondolom, ebben nincs semmi különös, hiszen a gyerekek még a tündérvilágban élnek. Az talán érdekesebb, hogy a mai napig érzem ezeknek a lényeknek a jelenlétét, valószínűleg ezért is tudnak élményszerűen megszólalni a történeteimben. A Zabaszauruszok főszereplői, Rilex, a tirex, Kunyi, a keselyű és a többiek, vagy például A boszorkány seprűje című könyv banyája nálam nem elvont, idealizált karakterek, hanem olyan hétköznapi jelenléttel rendelkező személyiségek, akikkel akár egy bolti bevásárlás során is találkozhat az ember.
– Nyilatkoztad, hogy eredetileg költőnek készültél. Mi térített le a pályáról? A könyveidben azért nagyon ott van a lírai látásmód, nemegyszer pedig egy vers.
– Már általános iskolás koromban imádtam az irodalomórákat, de ha szövegalkotásra gondoltam, semmit nem éreztem magamtól távolabb, mint a verseket. Aztán később, úgy tizenhat éves koromban egy ihletett pillanatomban leírtam néhány sort, és akárhogy néztem, el kellett fogadnom, hogy bizony verset írtam. Valószínűleg pocsék vers volt, de onnantól nem volt megállás, több mint tíz éven át költő szerettem volna lenni. Ám hiába minden akaraterő, kitartás, ha valami hiányzik. Hosszú idő volt, mire rájöttem és elfogadtam, hogy nem vagyok igazi lírai tehetség. Sokat gondolkodtam azon, mennyivel jobban jártam volna, ha hallgatok a gyerekkori ösztönömre, amikor még nem verseket, hanem történeteket szerettem volna írni, hiszen amikor a húszas éveim végén visszatértem a prózához, úgy éreztem magam, mint egy hazatérő édesvízi hal, aki addig a sós vizekben próbált megélni. De minél többet töprengtem ezen, annál jobban láttam, mennyi mindent kaptam a költészettől: hatalmas előny, hogy megtanultam például szóképeket alkotni, és helyesen rímelni, így a szereplőim bármikor dalra fakadhatnak, ahogyan azt Barmol, az aranytorkú raptor is teszi a Zabaszauruszokban. A nemrég befejezett A boszorkány seprűje 2. részében pedig kifejezetten sok verses betét szerepel. (A kötet megjelenése 2020 végére vagy 2021-ben várható.)
– Polgári foglalkozásod szerint irodalmi muzeológus vagy. Az élettelen tárgyakkal, emlékekkel való foglalkozás hasonló ahhoz, amit a képzeletbeli vagy régen kihalt lényekkel művelsz?
– Ez nagyon mókás kérdés! Tetszik a kifejezés, hogy „művelek” valamit a képzeletbeli lényekkel. A tárgyakkal teljesen más a kapcsolatom, mint a képzeletbeli lényekkel. Be kell vallanom, hogy nagyon nem szeretem őket, többször idegesítenek, mint ahányszor örömöt okoznak. De azért a lelkem mélyén tudom, hogy nagy segítségemre vannak. A múzeumi tárgyak persze kissé más kategóriába esnek, egy XIX. századi Madách-levél például izgalmas szellemi időutazásra hív. A muzeológusi munka ráadásul szerencsére sokkal szerteágazóbb tevékenység, mint a tárgyak rakosgatása. Sok kutatómunka is társul hozzá, amiben örömömet lelem. Többször megállapítottam már, hogy valószínűleg még jobb kutató lennék, ha nem költözött volna be a dolgozószobámba az alkotómunka kínzó, de egyben mámorító ördöge.
A teljes interjú a Mesecentrum oldalán olvasható.
A Várad című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat idei 8., augusztusi száma a manapság kevéssé olvasott-hivatkozott-játszott erdélyi íróra, drámaszerzőre, szerkesztőre, Sütő Andrásra irányítja a figyelmet a szellemi restitúcióknak fenntartott rovatban. Születésének 96., valamint egyetlen romániai szobrának felállítása 10. évfordulóján Székelyudvarhelyen tartottak megemlékezést június végén, Dávid Gyula irodalomtörténész és Lőrincz György író ott és akkor elhangzott beszédei olvashatók a friss lapszámban.
Léteznek olyan momentumok, amikor a haza és az otthon fogalmán keresztül – függetlenül minden nemzeti ünneptől – megidézhetjük a múltunk és népünk jeles örökségét. Ilyenkor az ember szíve kiszakad a mindennapok kusza és zajos kavalkádjából, élvezi és érzékeli a jelen pillanatait, amelyek eggyé válnak mindazzal a történelmi emlékezettel, amelyet egy vonós hangszer megszólaltatása, egy székely szoknya meglibbenése vagy egy fülbemászó dallam és énekszó tud felidézni.
„Szőcs Géza számomra az elmúlt fél évszázad legnagyobb erdélyi költője volt” – kezdte meg emlékidézését Farkas Wellmann Endre a 32. Művészetek Völgye Petőfi-udvarában, ahol a Jászai Mari-díjas színművész, Szilágyi Enikő szerkesztésében létrejött Szőcs-kötetet, A kolozsvári sétateret mutatta be. A kötet szerkesztése még a költő életében elkezdődött, azonban a Covid okozta tragédia megakadályozta, hogy Szőcs Géza a kezében tarthassa a véglegesített műalkotást.
A kötet szerkesztői, Ilyés Krisztina és Kincses Krisztina, immár két nagyszerű alkotóval, Birtalan Andrea költővel és Vöröskéry Dóra íróval karöltve mutatta be a 42 szerző műveit összegyűjtő antológiát. A kötet bemutatása főként a sokszínűség kulcsfogalma köré épült, az antológiában megjelenő fiatal szerzők ugyanis – bár különböző témakörökben gondolkodnak és alkotnak, mégis – képesek voltak mindannyian egy közös nevezőkkel is bíró szövegkorpuszt létrehozni.
Rózsaszínbe burkolózott a Művészetek Völgyének Petőfi-udvara egy péntek délutáni beszélgetésen, amikor a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, a magazin Szerelem lapszámának egyik interjúalanya, Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, valamint egy fiatal színészpalánta, Lipics Franciska, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatója a birtoklás, a hűség és még sok ehhez hasonló, érdekesebbnél-érdekesebb témakörön keresztül megpróbálták felfejteni a – több szempontból is felfejthetetlennek tűnő – szerelem fogalmát.
Lőrincz P. Gabriella költő volt a Magyar Kultúra magazin első vendége a 32. Művészetek Völgyében – s már a hangulatteremtés is rendhagyónak ígérkezett, hiszen a beszélgetés főként a magazin Elmúlás lapszámához kapcsolódott. Lehet-e önfeledt vidámsággal vagy legalábbis nem meghökkenve beszélgetni az ember életének egyik legfontosabb velejárójáról, a halálról? Bonczidai Éva, a magazin főszerkesztője többféleképpen is közelített a témához, és kérdéseivel vendégét a Szovjetuniótól kezdve a kárpátaljai rítusokon át egészen a női sorsokig minden fontos dologról végigkérdezte.
Elkezdődött a csíkcsomortáni Varga Sándor Verstábor, ahol évről évre tehetséges középiskolások gyűlnek össze az egész Kárpát-medencéből, és tíz napon át elismert művészek irányításával dolgozhatnak – versek és hegyek között.
Varga Sándor, a tábor névadója a Magyar Rádió egykori munkatársa volt, ő és felesége, Mihályi Magdolna álmodták meg egykor ezt a különleges Kárpát-medencei szintű verstábort azzal a céllal, hogy a nyelvterület különböző rangos versmondó versenyeinek díjazottjait további tehetséggondozásban részesíthessék.
„Mindig az alkotó emberek veszik észre a világ változásait” – kapaszkodom Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének megállapításába, amely július 21-én, pénteken a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Magyar Kultúra-sátrában tartott Felnőni a Kárpát-medencében című kerekasztal-beszélgetésen hangzott el.
Hazaszótár – A valahol szabadsága címmel indított beszélgetést a béke idején július 21-én, pénteken a bálványosi nyári szabadegyetem Magyar Kultúra-sátrában Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.