2020. június 25., 13:01
M. Kácsor Zoltán íróval, a Zabaszaurusz és A boszorkány seprűje című gyerekkönyvek szerzőjével Ayhan Gökhan beszélgetett a MeseCentrumon, az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum blogján.
Forrás: M. Kácsor Zoltán író Facebook-oldala
– Emlékszel, mikor találkoztál először sárkánnyal, dinoszaurusszal, képzeletbeli lényekkel?
– Az első találkozásra nem emlékszem, mert gyerekkoromban folyamatosan körülvettek a képzeletbeli lények. Azt gondolom, ebben nincs semmi különös, hiszen a gyerekek még a tündérvilágban élnek. Az talán érdekesebb, hogy a mai napig érzem ezeknek a lényeknek a jelenlétét, valószínűleg ezért is tudnak élményszerűen megszólalni a történeteimben. A Zabaszauruszok főszereplői, Rilex, a tirex, Kunyi, a keselyű és a többiek, vagy például A boszorkány seprűje című könyv banyája nálam nem elvont, idealizált karakterek, hanem olyan hétköznapi jelenléttel rendelkező személyiségek, akikkel akár egy bolti bevásárlás során is találkozhat az ember.
– Nyilatkoztad, hogy eredetileg költőnek készültél. Mi térített le a pályáról? A könyveidben azért nagyon ott van a lírai látásmód, nemegyszer pedig egy vers.
– Már általános iskolás koromban imádtam az irodalomórákat, de ha szövegalkotásra gondoltam, semmit nem éreztem magamtól távolabb, mint a verseket. Aztán később, úgy tizenhat éves koromban egy ihletett pillanatomban leírtam néhány sort, és akárhogy néztem, el kellett fogadnom, hogy bizony verset írtam. Valószínűleg pocsék vers volt, de onnantól nem volt megállás, több mint tíz éven át költő szerettem volna lenni. Ám hiába minden akaraterő, kitartás, ha valami hiányzik. Hosszú idő volt, mire rájöttem és elfogadtam, hogy nem vagyok igazi lírai tehetség. Sokat gondolkodtam azon, mennyivel jobban jártam volna, ha hallgatok a gyerekkori ösztönömre, amikor még nem verseket, hanem történeteket szerettem volna írni, hiszen amikor a húszas éveim végén visszatértem a prózához, úgy éreztem magam, mint egy hazatérő édesvízi hal, aki addig a sós vizekben próbált megélni. De minél többet töprengtem ezen, annál jobban láttam, mennyi mindent kaptam a költészettől: hatalmas előny, hogy megtanultam például szóképeket alkotni, és helyesen rímelni, így a szereplőim bármikor dalra fakadhatnak, ahogyan azt Barmol, az aranytorkú raptor is teszi a Zabaszauruszokban. A nemrég befejezett A boszorkány seprűje 2. részében pedig kifejezetten sok verses betét szerepel. (A kötet megjelenése 2020 végére vagy 2021-ben várható.)
– Polgári foglalkozásod szerint irodalmi muzeológus vagy. Az élettelen tárgyakkal, emlékekkel való foglalkozás hasonló ahhoz, amit a képzeletbeli vagy régen kihalt lényekkel művelsz?
– Ez nagyon mókás kérdés! Tetszik a kifejezés, hogy „művelek” valamit a képzeletbeli lényekkel. A tárgyakkal teljesen más a kapcsolatom, mint a képzeletbeli lényekkel. Be kell vallanom, hogy nagyon nem szeretem őket, többször idegesítenek, mint ahányszor örömöt okoznak. De azért a lelkem mélyén tudom, hogy nagy segítségemre vannak. A múzeumi tárgyak persze kissé más kategóriába esnek, egy XIX. századi Madách-levél például izgalmas szellemi időutazásra hív. A muzeológusi munka ráadásul szerencsére sokkal szerteágazóbb tevékenység, mint a tárgyak rakosgatása. Sok kutatómunka is társul hozzá, amiben örömömet lelem. Többször megállapítottam már, hogy valószínűleg még jobb kutató lennék, ha nem költözött volna be a dolgozószobámba az alkotómunka kínzó, de egyben mámorító ördöge.
A teljes interjú a Mesecentrum oldalán olvasható.
