– Hogyan és mikor kezdtél írni? Volt-e ennek valami jól meghatározható, máig emlékezetes oka, kiindulópontja?
– „Az óceán vize az ürességet fonta körül. Az ég és a föld még nem léteztek.” Aztán 14-15 éves koromban elkezdek naplót írni, rendszertelenül és titokban; napi dolgok, én és a világ, nagynak hitt gondolatok, olvasmányokhoz fűzött megjegyzések, verscsírák az iskola barokk rendje elleni lázadás jegyében, a tanultak ihlette berzsenyis utánzatok… Kortárs költőket olvasok, Nagy Lászlót, Vas Istvánt, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Weöres Sándort, másokat, de a döntő élmény Kassák lesz. Az akkoriban megjelenő Költemények, rajzok, a Szerelem, szerelem, a Vagyonom és fegyvertáram és A tölgyfa levelei című kései kötetei elbűvölnek. Megmutatni a dolgok százarcúságát, ahogy a költő mondja, a szintézisteremtés, a versbeszéd, a szimultán képalkotás, a dolgok közötti összefüggések felbontása, a sajátos asszociációs technika, az expresszív enumerációk stb. Igen, igen, igen! Így kéne valahogy… És kísérletezem, kísérletezem. De érdekelni kezdenek az előzmények is, úgyhogy felfedező útra indulok az európai „klasszikus” avantgárd, s a századfordulós modernség tartományaiig. Nem mondok le a röplabdázásról, a nyári evezésekről, és még többet olvasok… De nem csak verset, mindent.
– A Jelenkor 60. évfordulója alkalmából indított körkérdésünkre válaszolva írtad, hogy szülővárosodban, Győrben volt egy az irodalom iránt érdeklődő gimnazista baráti társaságod, voltak irodalmi események, pályázatok a városban. Kérlek, mesélj arról a közegről, a hatvanas évek Győréről.
– Jól emlékszel, volt egy (a megyei könyvtár védőernyője alatt) sok irányban tájékozódó, nyugtalan társaságunk, lányok és fiúk, mindnyájan középiskolások, s különösen a kortárs művészeti jelenségek foglalkoztattak bennünket. Legtöbbünk festett, írt vagy zenei pályára készült. Új filmekről, könyvekről, folyóiratbeli publikációkról, drámákról, helyi kiállításokról stb. folyt a szó, ezeket a beszélgetéseket a könyvtár szabad szellemű fiatal munkatársai vezették, s nyitottság, megértésre törekvő, baráti, demokratikus szellem uralta az együttléteket. Szellemi műhely volt, sokat tanultunk egymástól. És nem mellesleg, volt a társaságban egy zeneművészetis lány, akibe szerelmes lettem, s tépelődtem, Kassákkal szólva mondjam-e neki, hogy „ha van még hely a szívedben / egy madárnak / a szerelem véres csőrű madarának / hallgass meg engem” (Egy huligán lányhoz). A középiskolások művészeti fesztiválja, a Kisfaludy-napok (amatőr színházi bemutatók, vers- és prózamondó versenyek, kórus- és kamarazenekari találkozók stb.) eseménysorozatához kapcsolódtak a képzőművészeti és irodalmi pályázatok, s az utóbbin, lehet, hogy már előbb is, de az érettségi évében biztosan, sikeresen szerepeltem. Ugyancsak ebben az időben a „felnőtt kategóriás” megyei irodalmi pályázatokon is.
Ahogy kamaszként érzékeltem, úgynevezett irodalmi élet, jelentős irodalom akkoriban nem volt a városban (emlékszem ugyan nevekre). Az egyetlen irodalmi tényezőnek talán csak Z. Szabó László számított, de meg kell még említenem Gárdonyi Bélát, a Kisalföld című megyei lap fiatal rovatvezetőjét, aki publikációs lehetőségekkel támogatta a szárnybontogatókat, így engem is. Viszont voltak a hazai élvonalba tartozókkal jelentős irodalmi estek, könyvbemutatók, melyeket az említett társaságunk biztosan nem hagyott ki. Nem volt a városnak, a régiónak irodalmi lapja, a több megye összefogásával évente három alkalommal megjelenő Életünk antológia képtelennek mutatkozott olyan funkció betöltésére, mint például a Jelenkor, mint egy valódi folyóirat. Változást a Műhely megindulása hozott, amelynek megkerülhetetlen, tekintélyes lappá válása aztán Villányi László főszerkesztésével kezdődött, s vált egyértelművé. Az igazsághoz tartozik még, s nem hallgatható el, hogy más területeken viszont a város kiváló erőkkel rendelkezett, s így a korszak színházi, képzőművészeti és zenei élete rendkívül mozgalmas volt: nagyszerű színházi előadások, emlékezetes egyéni és csoportos tárlatok, kórus- és zenekari hangversenyek jelezték ezt, tudnék neveket sorolni. És, jaj, a gyerekkoromtól nem múló rajongással szeretett bábszínház!
– Volt valami különös oka, hogy Pécset és a pécsi tanárképzőt választottad annak idején? Azt feltételezem, már akkoriban is Budapest volt a legvágyottabb úti cél, tehát Pécsre jönni nem volt kézenfekvő döntés.
– Elhatároztam, hogy valamilyen, az irodalommal kapcsolatban lévő polgári foglalkozást választok, tanár leszek, de azt hittem, hogy a gépipari technikumból nincs komoly esélyem a pesti vagy akár a szegedi, debreceni bölcsészkart megcéloznom, így aztán az érettségi utáni évet a munka melletti intenzív felkészülésre fordítottam, biztosra kívántam menni, így lett a választásom a magyar–rajz szakpár (bár mint lehetséges irány, egy időben a gépipari formatervezés is foglalkoztatott). Hogy miért Pécs, nincs különösebb személyes oka, a területi elv értelmében a dunántúli megyékből ide lehetett (kellett?) jelentkezni. De az is igaz, hogy akkoriban a pécsi tanárképzőnek volt a legjobb híre.
– 1970 januárjában szerepeltél először a Jelenkorban. Mit jelentett akkoriban a jelenkoros publikáció?
– Bizalmat, elismerést, talán túlzás nélkül: rangot. De azt hiszem, ez most is így van. Az akkori, s aztán a későbbi és a mostani szerkesztők támogató szeretete, sorsomat kísérő figyelme, Csorba Győző atyai biztatása, az akkor még Pécsett élő Marafkó László, aztán Bertók László, Pálinkás György, Csordás Gábor és Parti Nagy Lajos barátsága nélkül mi lett volna, mi lenne velem?
A teljes interjú a Jelenkor folyóirat oldalán olvasható.
