2021. február 18., 08:30
A Mandiner hetilapban rendszeresen olvasható Győrffy Ákos író, költő által készített interjú. Ezek a beszélgetések azért is különlegesek, mert a kérdező maga is művész, az irodalmi interjúkban pályatársait kérdezi. Ez alkalommal Bodor Ádámmal, a Kossuth-díjas és A Nemzet Művésze-díjas íróval beszélgetett, akinek legutóbbi könyvét Sehol címmel 2019-ben adta ki a Magvető.
– A börtön szaga című interjúkötetében említi, hogy mindig szeretett lazítani, például narancsos Camparit szopogatva a Garda-tó partján. Eddigi életében hol esett legjobban a lazítás?
– Lazítani bárhol lehet, ez ugyanis attól függ, hogy az ember éppen mihez képest készül elengedni magát. Ha úgy vesszük, lazításnak számított, amikor a szamosújvári börtönben egy vasárnap hajnalban valamilyen okból – mint máskor hóban-fagyban mindennap – nem hajtottak ki dolgozni; és a mennyezetet bámulva, időtől, helytől eltávolodva naphosszat csak hevertem a priccs tetején. Egyébként, ha most visszagondolok, igazán elengedni magam a hegyekben tudtam, amikor egy kiadós sízés után egy üveg sör társaságában elnyúltam a napon, rágyújtottam, és csak az elúszó füst útját lestem, ahogy a szélcsendben, mint a pókháló, megreked a fenyőtüskék között. Ilyenkor megszűnt minden más, amit már magam mögött tudtam, és a kétségekkel teli jövő, ami rám várt.
– Amikor 1952-ben, tizenhét éves korában letartóztatták államellenes összeesküvés vádjával, egy hegyivadász-kommandó fogta el a Radnai-havasokban. A jelenetet – meglehet, tévesen – hajlamos vagyok úgy elképzelni, mint egy akciófilm részletét. Hogyan zajlott ez? Hogyan akadtak nyomára a hegyekben?
– Minden valamirevaló állam berendezkedéséhez tartozik egy kíváncsi, ám tevékenységét tekintve igencsak titkolózásba burkolódzó hivatal, belügyi hatóság – annak idején cég, szerv vagy legényegylet fedőnévvel illettük –, melynek alapvető feladatai közé tartozik, hogy számontartsa, mi jár a fejünkben és milyen ügyben épp merre járunk. Mivel a családom a kommunizmus évtizedei alatt jócskán ki volt téve a politikai rendőrség folyamatos érdeklődésének, ismerték lehetséges törzshelyeimet is. Nem volt nehéz dolguk. Ehhez bizalmas közléseivel egyik egykori bajtársam segítőkészsége is hozzájárult. Az eseményt drámai következményei ellenére túlzás lenne egy akciófilmbe illő jelenetként elképzelni: mindössze annyi történt, hogy egy hajnali szürkületben békés álmaimból rám irányított fegyverrel ismeretlen egyenruhások ébresztettek,
jövetelük célját felfedve, miszerint le vagyok tartóztatva. Tudomásul vettem, hogy a játéknak vége és felöltöztem. Egyébként finomlelkű hegyivadászok voltak, akiknek a feladatot a pontosabb helyismeret miatt kiadták alvállalkozásba, ők aztán az első kisvárosba érve átadtak a Securitate különítményének.
– 1992-ben megjelent Sinistra körzet című regényét több nyelvre lefordították. Mit gondol, egy norvég, svájci vagy német olvasó milyennek látja ezt a könyvet, mennyire érti a regény világát, belső összefüggéseit? Vagy ehhez Kelet-Közép-Európában kell születni?
– Azzal kezdeném, hogy ezt a világot, amely körülvesz, illetve azt a világot, amelyről írok, itt sem érti mindenki, de még ott sem, ahol a társadalmi-politikai viszonyok a regénybeliekhez hasonlóak vagy szinte azonosak, és az olvasók talán éppen benne élnek. De nem is tartom jó dolognak, és nincs is sok értelme a fikció belső viszonyai, történései alapján kialakult olvasói képet egy létező entitásra kivetíteni. Hacsak nem jelzetten hiteles, dokumentumokon alapuló történetről van szó, a kép egyedi, a szerző látomása, ezt kell érteni vagy elutasítani. Ez a művészi alkotás autoritásához tartozik.
Ezért a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy olvasmány, illetve egy művészi alkotás befogadása lényegét tekintve függhet-e egyáltalán ismerős közállapotoktól, társadalmi feltételektől. A Sinistra körzet eddig mintegy húsz nyelven jelent meg, így különböző meghívásoknak eleget téve a kérdésben felvetett problémáról alkalmam volt közelről is több, földrajzilag, történelmileg és vérmérsékletét tekintve is egymástól távol eső országban, különböző társadalmi közegből származó olvasóközönség társaságában képet alkotni. Tapasztalataim szerint egy mű, jelen esetben a Sinistra körzet befogadása nemegyszer érzelmi, morális és némileg kulturális felkészültség kérdése lehet, de lehet egyszerűen az intuícióé.
Az emberi személyiség ugyanis igen fontos rejtett tulajdonságokkal érzékeli a szűkebb vagy tágabb környezetét, ezek megszabják a világról, egy eseményről, történetről vagy csak egy konkrét műalkotásról, végső soron akár az ismeretlenről alkotott képét. Így hozzáfér olyan gondokhoz, problémákhoz is, amelyekkel személyesen sosem találkozott. Másfelől egy olyan olvasó, akit bizonyos fokig megérintettek például Kelet-Európa sajátos történelmi viszonyai, esetleg úgy érezheti, hogy ő most több illetékességgel lapozza a Sinistra körzetet, miközben ez egyáltalán nem igaz. Találkoztam egyenlő arányban megértéssel és szélsőséges, olykor elutasító olvasói nézetekkel itthon, külföldön egyaránt. Nem hiszem, hogy egy regény vagy műalkotás esszenciális befogadása földrajzi-történelmi pozíciótól függene.
A teljes beszélgetés a Mandiner oldalán olvasható.
