2020. augusztus 28., 08:33
Igazi világirodalmi sikerkönyv Christoph Ransmayr Cox vagy az idő múlása című regénye, mely Magyarországon is népszerű. A fordítóval, Adamik Lajossal a kötetről és jelenlegi munkájáról beszélgetett Szolcsányi Ákos az 1749.hu-n, a Petőfi Irodalmi Ügynökség online világirodalmi magazinjában.
– Azt csiripelik a madarak, hogy Atlasz munkacímen dolgozik egy új fordításon. Pontosan kinek, melyik szövegét takarja ez a fedőnév?
– A könyv címe, amit fordítok: Egy félénk férfi atlasza. Christoph Ransmayr hat „nagy” könyve közül ez a legterjedelmesebb, és műfajilag is elüt a többitől. Hetven „epizódból” áll. Valójában minden epizód önálló sztori, és nem köti össze őket más, mint az én-elbeszélő személye, aki maga az író. Minden epizód így kezdődik: „Láttam…” Ransmayr ugyanis bejárta a világot, és ebben a könyvben azt beszéli el, hol mit látott fél évszázadnyi utazásai során.
– „Úti céljaimat gyakran olvasmányok határozták meg” – nyilatkozta a szerző a könyv kapcsán. Milyen ívbe, ritmusba rendezhetők ezek az olvasmánnyá formált utazások?
– Az epizódokat nem köti össze idő- vagy térbeli sorrend. Egy sevillai bikaviadal után Izland kietlen fennsíkjain, aztán a Peloponnészoszi-félszigeten, majd meg Bécs nagy múltú pszichiátriai klinikáján folytatódik a történet. A felidézett események, mint a kalamátai földrengés vagy García Meza bolíviai tábornok véres puccsa itt-ott ad ugyan fogódzót, és feltételezhetjük, hogy a két északi-sarki epizód ugyanahhoz az utazáshoz kapcsolódik, de lehetetlen volna rekonstruálnunk a szerző világjárásainak kronológiáját. Olvasóként ide-oda ugrálunk kontinensek és országok, lakatlan szigetek, füllesztő dzsungelek és lármás metropoliszok között, és csak az elbeszélés múltidejéből sejthetjük, hogy valahova majd megérkezünk. Aki mindezt látta, már túl is van mindezen.
A hetven történet között ténylegesen a látásmód a legfontosabb kötőanyag. Az egyszerre hűvös és együttérző, költőien pontos érdeklődés a világ jelenségei iránt, amely egyébként is jellemző a szerzőre, és amely persze az elbeszélés módjától válik igazán izgalmassá és hitelessé. Ha el is hisszük neki, amit a rövid bevezetőben mond, nevezetesen hogy bárki más is elmesélhette volna ezeket a történeteket – bárki, „aki kimerészkedett a szabadba, a messzeségbe vagy csak a közvetlen szomszédságba, ott pedig az idegen közelébe” –, azért tudjuk, hogy így kevesen beszélhették volna el.
– A kritika a Moby Dicket is említi a könyv vonatkoztatási pontjai között. Ugyanakkor Ahab és a fehér bálna párharca mozgatja is a Melville-regény cselekményét – ha jól értem, itt nincs ilyen katalizátor. Olvasható (fordítható) más sorrendben az Egy félénk férfi atlasza, mint elejétől a végéig?
– Érdekes párhuzam, és az egyik epizódnak csakugyan bálnatehén a főszereplője. A találkozás itt azonban békésen zajlik, az én-elbeszélő egy exkluzív búvártúra résztvevőjeként merül le a harmincméteres mélységben szunnyadó óriáshoz. No meg az Atlasz műfaja szerint sem regény: bármelyik epizódnál fellapozhatjuk, éppen úgy, mint egy térképgyűjteményben a földrészeket és országokat. A német kiadás fülszövege mégis „elbeszélésnek” mondja a könyvet, ezzel azt sugallva, hogy egy egészként is olvasható: egy örökké kíváncsi, olykor az életveszélyig vakmerő világcsavargó tapasztalatainak foglalataként, aki élete javát úton tölti, nagy ritkán pedig ír egy regényt. Így a Cox is, amely magyarul tán még több figyelmet kapott, mint eredetiben, és olyan meggyőzően hozta vissza az írót a fontos szerzők térképére, egy ilyen utazás „melléktermékeként” született.
A teljes interjú az 1749 oldalán olvasható.
