Helyőrség: Interjú Bokor Krisztián slammerrel

2020. december 29., 09:37

Bokor Krisztián elsősorban slammerként és fotóművészként ismert, de számos egyéb művészeti produkcióban is részt vesz. Ezekről kérdezte Takács Dalma a Kultúra oldalán megjelent interjújában.

Bokor Krisztián slammer - Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Bár szeretem óvatosan kezelni a polihisztor kifejezést, Bokor Krisztián esetében egyszerűen kikerülhetetlen a használata. Évek óta figyelem munkásságát, és már meg sem lepődöm, amikor új területen bizonyítja kreativitását: miközben sorra nyerte a slam poetry versenyeket, zseniális fotókat készített társulatokról, aztán jött a költészet, a teaszertartás, a handpan, az akvarell. Ha ez az interjú két hónap múlva készülne, talán már egy live act performansz is része lenne.

– Hogyan szerettél bele a művészetekbe? Honnan hozod ezt az örökséget?

– Nem volt tudatos ráeszmélés vagy egy határvonal, amikor érzékeltem, hogy „szeretem a művészeteket”. Most a gimis időkre gondolok vissza, valami olyasmi lehetett, hogy igazából már akkor sem nagyon értettem a hétköznapi életet, vagy legalábbis amit a „felnőttek” annak gondolnak. Legyen diplomád, legyen jó állásod, jó fogyasztóként maxold ki a kombiautó + lakáshitel + nyolctólötig faktort, aztán add át a helyed. Jó volt megszűnni egy irodalmi alkotásban. Ja, meg édesanyám operaénekes szeretett volna lenni, de „abból ugye nem lehet megélni”, így kémia–biológia szakos tanár lett. Jól járt a világ, mert az egyik legjobb pedagógus, akit ismerek. Ennek ellenére szavakat nem talált, amikor pár éve egy télen, az irodai mókuskerékből történő kiszállásom alkalmával megkérdezte, hogy most mit fogok csinálni, és azt válaszoltam, hogy Szijj Ferenc-verseket olvasok nyárig, aztán meg valami lesz. Édesapám pedig gyerekkoromban ceruzarajzokkal egészítette ki a gazdagréti panellakás vécéjének linóleumán található mintázatot. Amilyen menő ötletek vannak most a művészeti világban, ha van egy jó művészeti menedzsere, akár még karriert is csinálhatott volna…

– Jelenleg nagyjából 232535+12 művészeti ágban tevékenykedsz, de haladjunk sorban. Kezdjük a fotózással. Mitől lesz számodra izgalmas egy téma?

– Most a fotóval ötvözött CGI (Computer-Generated Imagery) a következő lépcsőfok: elképesztő valóságok vannak jelen a tudatomban, és szeretném képeken is megmutatni őket. Így kiélhetem a konceptuális fotográfiával kapcsolatos ötleteimet. Ebben segít a CGI, hogy még meredekebb dolgokat valósítsak meg. Alkotói fotográfiában a Photos are poems című, folyamatosan gyarapodó sorozatomat szeretem a legjobban. Annyi a koncepció, hogy egy 55 mm-es objektívvel filmre készülnek. Ide elfér bármi, amit érdekesnek találok a világban. Egy jegykezelő automatán hagyott sminkecsettől kezdve bármiig, ami kék. A nálunk rendezett slam poetry Európa-bajnokságon Bob Holman megkérdezte, hogy vagyok a slammel? Mondtam, hogy most nem tudok eléggé fókuszálni a versekre a fotózás miatt. Azt válaszolta: „Photos are poems!” Ekkor értettem meg: ahogy a versekhez sincs szükség kontextusra, leírásra, a költő életrajzára, mert önmagukban is érvényes alkotások, ugyanígy tekintek én is e sorozat fotóira. Azok, amik, ennyi.

– Előszeretettel készítesz portrékat, főleg színészekről és táncosokról. Te sosem gondolkoztál azon, hogy kipróbáld magad a színpadon?

– Évek óta tervezek csinálni egy trapszámot Orizatriznyákkal, ahol végre elvetemülhetek, úgy rendesen. A klip fejben már kész, megvan a stílus is. Nagyon tehetséges beatmakerek vannak itthon, úgyhogy a zenei alap is megoldott. Az egyetlen, egyébként számomra tényleg jelentéktelen megoldanivaló, hogy csak a zuhany alatt tudok rappelni, de max. építünk egyet a színpadra, én meg beállok alá. Ezen tényleg nem múlhat. Eljátszottam a gondolattal: megkérdezem a srácokat a Holdudvarban, hogy beugorhatnék-e hozzájuk egy-egy random atomvillanásra, ahol kijöhet minden, aminek eddig nem volt helye… Meg az impró színház is nagyon tetszik. Illetve ha végre sikerül összehoznunk egy találkozót Novai Gáborral, miközben atomra beteázva megfejtjük a világot, ő pedig mesél nekem a zenéről, utána elkezdek zenével is foglalkozni. De kizárólag ezután, most már nem kapkodok. Az elektronikus live act érdekel nagyon. Az egy performansz. Imádom, amit például Bernáthy Zsiga művel.

– Térjünk át az irodalomra! Több slam poetry versenyt is megnyertél, és hamarosan megjelenik az első versesköteted. Mik azok a témák, amik jegyzetfüzetlapon jobban működnek, mint fotópapíron?

– Nálam alapból teljesen elkülönül ez a két médium, egyedül a Photos are poems című fotósorozatomnál nem, ahol viszont egyenlőség van a kettő között. Ha sokat olvasok, akkor írni kezdek, ha sok fotót nézegetek, akkor fotózni. Versben leginkább a mentális terek érdekeltek egy időben. Az elme működése, hogy mi ez a világ, ahová a gondolatokon keresztül kapcsolódunk, a fejünkben van, de rajtunk kívül nem látja senki… Aztán egy amazonasi gyógynövénnyel való csoportos kapcsolódás alkalmával bizonyosságot nyert, hogy a mentális terek közösek, jelen lehetünk egymás gondolatvilágában ugyanúgy, mint ahogy a testünk ül egy szobában egymás mellett.

– Hogyan jellemeznéd a készülő kötetet?

– Egy összművészeti alkotás része. Évek óta tervezem elküldeni a kéziratomat egy nagyobb kiadóhoz, viszont tudom, hogy vannak szövegek, amelyek nagyon közel állnak hozzám, de nem illenek a koncepcióba. Ezért úgy döntöttem, hogy egyszerű, spirálfűzött kivitelezésben jelentetem meg őket. Aztán, hogy adok mellé a Photos are poems sorozatomból egy képet. Jó, meg legyen hozzá egy handpan dal is. Aztán a szerelmem, Gyulai Panni, aki földöntúli zsenialitással rajzol bármilyen eszközzel, ami a kezébe kerül, elém rakott egy profi akvarellkészletet, hogy próbáljam ki, tetszeni fog. Most ott tartunk, hogy a kötet hasonló formátumú könyvként jelenik meg, mint a Scolar Live-sorozat, a borítója pedig Panni műalkotása alapján készül. A fotókat 90%-ban eperfából készült, hártyavékony, prémium japán fotópapírra nyomattatom, a handpan dalt hétvégén masterelem, hogy jól szóljon, valamint háromféle akvarellpapírral kísérletezem, hogy a festményekre ecsetfilccel és talán kínai tussal vonalrajzok kerüljenek. Talán ilyesmire mondhatta Závada Péter, hogy olyan vagyok, mint egy fűnyíró, amit berántanak, aztán kontrollálhatatlanul elszabadul.

 

A teljes interjú a Kultúra oldalán olvasható.