Azon az estén ketten is kaptak gyalázkodó üzenetet.
Tivadar és László.
„Töröltelek – írta Lászlónak Szász Kornél. – Aki azzal a tetű, hazudozó, mocskolódó féreggel jópofizik, az csak ne köszöngessen nekem a templom előtt. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”
Átolvasta, és a „töröltelek” szó után tett két felkiáltójelet, majd némi töprengés után odaillesztett egy harmadikat is. Azután megnyomta a küldés gombot.
Elégedetten szemlélte művét, mint anyukája, amikor összeszedegette a szárítóról fia zokniját és alsóneműjét, és elrendezgette a szekrényben.
Szász Kornél negyvenéves volt, filozófiával foglalkozott, és az anyukájával élt.
László nem sokkal később elolvasta a levelet, azután sóhajtott.
– Huh, hát ez durvább, mint valaha – mondta, majd kibámult az ablakon, s piszkálni kezdte a fülét.
Miközben László sóhajtott és piszkált, Szász anyukája a pulóvereket is elrakta, míg a fia türelmetlenül cöccögött, hogy menjen már ki a szobából, hagyja őt harcolni az igazságért. Miután anyukája a reggeli szendvics maradékával távozott, átfutotta a Tivadarnak szánt üzenetet, és elküldte.
„Töröltelek az ismerőseim közül. Aki a májmétely módjára hazudozó, mocskolódó laposféreggel, az un. Író úrral sörözik, az csak ne »haverkodjon« velem. Az ellenségeimmel magam is elbánok, a barátaimtól viszont az Isten mentsen meg!”
Ez a szállóige tetszett neki, így kétszer is felhasználta.
Tivadar vérmesebb természet volt, mint László, a buszon se tűrte, ha a lábára léptek, s egy ízben könyökével oldalba vágott egy utast, amikor az egy fékezésnél vállal az orrának ütközött.
– Mi van? – hördült fel. – Hát ez már teljesen hülye…
Szász elégedetten nyugtázta, hogy a két elküldött üzenet mellett megjelent az a kis karika, mely jelzi, hogy a leveleket kézbesítették.
– Most megkapták! – dőlt hátra elégedetten.
Órájára nézett, s látta, hogy csak hét óra. Nincs is oly késő. Még valamit tehet. Még van ideje tenni az igazságért. Még van ideje elégtételt venni.
Bár nem nagyon volt kedve Rákospalotára buszozni, de emlékezetébe idézte azt a gyűlöletes képsort.
Ma délután történt az eset. Igyekezett haza, telve jókedvvel, elégedetten, az eszmei vita után, amit Ervin atyával folytatott a hitvédelem kérdéseiről, gyanútlanul, s amikor a kerthelyiség mellett haladt el, észrevette Tivadart és Lászlót. Két barátját – két volt barátját! –, azzal a sötét alakkal.
Ott ültek, hárman, s beszélgettek. Nevetgélve! Ott ültek, előttük sör, s a korsók emelkedtek.
Az író kezében valami könyv, talán az új kötete, igen, az új kötete lehetett, ami biztos most is tele van hazugságokkal, éppen úgy, mint a legutóbbi.
– Ezek többé nem a barátaim! – sziszegte, s a szeme összeszűkült. – Akik ezzel a megrögzött hazudozóval haverkodnak, azok nem azok. Haverkodnak, röhögcsélnek. – Röhögcsélnek – szorult ökölbe a keze. – Lehet, hogy rajtam!
Elöntötte a gyűlölet. Összeszorított öklével szeretett volna odasújtani. Valamit vagy valakit megütni. Belevágni. A kerthelyiség kerítésének falába, a mellette álló villanyoszlopba. De leginkább az író arcába.
Az a féreg a legutóbbi novellájába is beleírta őt, és csak úgy dőlt belőle a hazugság!
Azt írta, hogy neki szakálla van, s a munkahelyéről három hét után kirúgták. Holott a szakállát már régen levágatta, és nem három hét után küldték el, hanem két hónap múlva.
– Egy utolsó patkány! – csapott az asztalra. – Mocskos hazudozó!
Az írónak sajnos nem tudott levelet írni, mert az már régen tiltotta, így ismét órájára nézett.
Hét óra tíz perc.
Felugrott. Míg a cipőjét bogozta, anyukájának csak ennyit mondott.
– Ha későn jönnék haza, a palacsintát tedd be a hűtőbe.
– Szegény kisfiam – sóhajtott a mamája, s a bevágott ajtót nézte hosszasan.
A címet tudta, mert a novellista elkövette azt a hibát, hogy csak lassan tette magáévá ama bölcs tanácsot, miszerint soha senkinek ne mondj magadról semmit. Közel engedte Szászt. Előbb író-olvasó találkozókon hagyta beszélni, később már italkimérésekben hajolt túl közel füléhez, s amikor egy ízben Szász azzal kereste meg, hogy beszélgessenek, meghívja egy sörre, majd aztán a kasszánál közölte, hogy pénze az nincs, reggel elköltötte, az író rádöbbent, hogy egyes dolgokon változtatni kell.
Amikor a ház elé ért, megkereste a névtáblát, és megnyomta.
– Tessék – hallatszott egy fojtott hang.
– Azért jöttem, hogy tisztázzunk valamit – mondta Szász Kornél. – Elég volt a hazugságokból. Hátba szúrod a barátaidat. Valótlanságokat terjesztesz.
– Te vagy az, Kornél? – kérdezte az író.
– Az a szállodai eset nem akkor volt – folytatta Szász Kornél –, amikor Békéscsabára indultam, hanem amikor Pécsre. És amikor a Terézzel találkoztunk, ti már két hete szakítottatok, nem pedig egy napja.
– Ezt fejezd be, kérlek, szeretnék vacsorázni…
– Az a kabátos eset pedig nem a konferencián volt, hanem a péceli ifjúsági táborban, ahol a harangjogról adtam elő. Fejezd be a hazudozást!
– Most nem érek rá, Kornél – hallatszott a kaputelefonból. – Hagyj békén…
– Ezekért felelni fogsz! – folytatta Szász. – Megkapod a magadét. Megkapod, ami jár.
– Szabad lesz? – szólalt meg egy úr, aki az imént érkezett.
– Egy pillanat, drága uram – fordult felé Szász. – Mindjárt végzek.
– És Ervin atyát sem vágtam meg tízezer forintra – folytatta, s kissé megemelte a hangját. – Először is, csak nyolcezret kértem tőle, másodszor meg vissza fogom majd adni, ha végzek azzal a fordítási munkával. A kenyeret pedig nem is felejtettem a pékségben, nem tudom, ezt honnan veszed. Barna kalapom sincs. Nem is volt soha. Szemenszedett hazugság minden egyes sorod.
– Használhatnánk végre a kaputelefont? – hallatszott most egy női hang.
Szász arca elvörösödött. Már megint félbeszakították. Éppen úgy, mint akkor, amikor a templomosok alkonyáról beszélt azon a gyűlésen, amit ez az alak meg is írt. Igaz, a nevet azt megváltoztatta, a helyszínt is, de az egész világ tudhatta, hogy róla van szó.
Eltorzult arccal fordult a hang irányába.
– Kussoljál!
– Kérem, legyen tapintatosabb – szólt közbe az úr. – Ez a fiatalember most nagyon le van sújtva, mert elvesztette a barna kalapját.
– De nekem nincs barna kalapom! – hördült fel erre Szász.
– Nyugodjon meg kérem. Ha szeretné, adok egyet magának. Én úgysem használom.
– El fogom mondani mindenkinek – folytatta Szász válaszra sem méltatva –, hogy miféle hazugságokat terjesztesz a barátaidról. Majd elmegyek a Rudolf borozóba is, és mindenkinek elmondom, hogy egy szavadat se lehet hinni. Pontról pontra megcáfolom minden állításodat.
– Ha Szász ezt a sok fenyegetést mind beváltja – töprengett odafönn az író –, akkor sokkal több emberhez juttatja el, hogy egyetlen munkahelyén sem tud megmaradni, negyvenévesen az anyjával él, a művészethez annyi érzéke van, mint egy ökörnek, s vigyázni kell vele, mert azonnal üt.
– Szerencséd – tolta arcát a kaputelefonhoz Szász –, hogy itt beszélünk, mert ha az utcán látlak, ezt beléd is verem!
A novellista odafönn elengedte a gombot, s leült vacsorázni, Szász pedig elindult a buszmegálló felé. Ahogy ment, úgy érezte, az emberek kedvesebbek, az a szemközti torony se oly ormótlan, mint idefelé hitte, és ahogy a kirakat üvegében meglátta magát, úgy tűnt, egész délceg az alakja, s ha kicsit behúzza, a pocakja sem nagy. Ha időben jön a busz – gondolta elégedetten –, még odaér, mielőtt a palacsinta kihűl.
