Sarnyai Benedek új, a KMTG gondozásában megjelent kötete Elfeledték magukat címmel nem egy gondterhelt vagy vészterhes időket jósló könyv. Úgy mutatja meg egy kis közösségnek, a falunak az egyszerűségét, a közösségre jellemző szabályszerűségek természetét és a közösségi élmények hiányából eredő, korunkra jellemző elvágyódást a jelenből, hogy nem válik didaktikussá, vészjóslóvá. Az alaptörténet és a motívumrendszer az abszurd művek irányába viszi a szöveget, legfőbb játéka szerint jól megtartja az abszurd és reális közötti egyensúlyt, ezért olvasás közben könnyen azonosulunk a belső világával. Ugyan a műnek vannak mélyebb elemzéseket generáló részei is, például az idő természetéről folytatott párbeszédek, alapvetően mégsem ez adja meg a fő karakterét, inkább annak vizsgálata, hogy miként lehetséges hagyományos eszköztárral, mégis a posztmodern utáni korszakban regényt írni.
A próbálkozás olyannyira jól sikerül, hogy minden klasszikus prózán edződött olvasónak izgalmas lehet Sarnyai Benedek új kötete. Az Elfeledték magukat több szempontból megtartja azokat a tartalmi-formai kereteket, melyek révén egésszé szerveződik egy szöveg, ezért joggal gondolhatjuk úgy, hogy hagyományosan építkező történetet olvasunk, főszereplővel, narratív szállal, motívumkészlettel. A realista stílus azonban, mint tudjuk, nem a valóságról szól, ezt az irodalmi ismeretet Sarnyai Benedek szövege főként a motívumkészletével bizonyítja, ugyanakkor úgynevezett mondanivalója sincs a műnek hagyományos értelemben. A szöveg kiépíti tehát a lineáris olvasáshoz kapcsolódó alapfeltételek keretrendszerét, majd fokozatosan bizonytalanítja el az olvasót, játékosan, könnyedén.
Ugyanezek a szereplők Románia határánál élnek, nem tudják biztosan, hogy létezik-e egyáltalán az ország, akkor meg minek félni tőle: „Itt éltünk a határon – szögezte sztoikusan Hunya tisztelendő. – Ezzel volt, aki jól megvolt, volt, aki nem.” A narrátor a szereplőket és a történetet egyaránt kiveszi az időből, a szöveg központi helye, Ernyicse olyan idilli helyként, faluként jelenik meg, ahol „az idő nem érdekelt senkit”, a lakosok mindaddig nem számolták az éveket, míg a polgármester-választásra sor nem került.
Az új polgármester új időket hoz a település életébe, már hozzá igazítják az órákat, tehát érzékelik most már az idő múlását, ennek a változásnak azonban szintén nincs különösebb jelentősége. Tétlenül nézik, ahogyan Kapory Oszkár átveszi a hatalmat, és nincs is semmi nyomasztó ebben a változásban, azaz nem fogalmaznak meg mélyebb elgondolásokat a régi, szeretett polgármester leváltása után, inkább emlékképeket elevenítenek fel. Az elhangzó eredettörténetek rávilágítanak arra, hogyan került egy-egy lakos Ernyicsére; a szóbeszédek, a pletykálkodás, az oral history módszerei mind alkalmasak arra, hogy felelevenítsék az alakját és összehasonlítsák az új polgármesterével, hogy rámutassanak, valójában mit hiányolnak belőle. A korábbi polgármester, Csáford János biztos pont volt a falunak, gyakran az énekszavára aludtak el, mert énekelt Jancsi bácsi a munkából hazafelé menet.
De miért lehet érdekes ez a történet az olvasónak? Sarnyai Benedek művének egyik legfőbb erénye, hogy nagyon jól érzi az arányokat, jól bánik a prózával, a történetmesélés folyamát nem terheli meg fölösleges kitérőkkel, képekkel, narrációs eszközökkel. Nem akar többet mondani, mint ami szükséges, a műnek kifejezetten javára válik ez a mértéktartás. A falu közösségére jellemző közöny is nagyon árnyalt, szinte észre sem vehető. Ernyicse (amit nagyrészt kikerült a történelem) belső világa a „ki ismer kit” viszonyrendszerében jelenik meg, ez abban is jól látható, hogy itt előbb felejtkeznek el magukról az emberek, mint mások dolgairól. A lineáris idővezetésben számos irreális elem jelenik meg, ezek szinte észrevétlenül vonulnak át a történet valóságába. Csáford magasságát például három és fél méterre becsülik, a falu pedig szúnyogkereskedelemből tartja fenn magát; a szöveg számos egyéb nem természetes narrációra utaló jegyet felvonultat. Boszorkányságot emlegetnek, az egyik szereplő, Garz süketnéma, és visszaköszön például a Bodor Ádám művekből ismert ikrek motívum: „Hogy a két Vajdai fiú közül melyik melyik, nemigen lehetett eldönteni, de ahogy az apjuk mondta: »Az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik«.”
Ilyen furcsa jelenségekkel gyakran találkozhatunk olvasás közben. Míg a lakosok a polgármestercserével vannak elfoglalva, Ernyicsén eltűnik a Hold, keresik a felelőst. A mű erénye, hogy nem kell nagy összefüggéseket gondolnunk ezek mögé a motívumok mögé. De a legszembetűnőbb érdekesség, hogy a lakók laposüvegből isszák a káposztalevet, ugyanakkor felértékelődik a káposztáshordó szerepe, a faluban mint kitüntetett tárgy jelenik meg. Talán van ebben egyfajta cinizmus is: filozófiai párhuzamok közül Diogenész életstílusa és a cinikusok filozófiája juthat eszünkbe róla.
Mindezekkel együtt az Elfeledték magukat című mű súlyos problémakört érint az elnéptelenedő falvakról, a lakók magányáról, aminek terhét Sarnyai Benedek a történetben számos nem természetes elemmel igyekszik könnyíteni. Így el is éri a célját, hogy olvasás közben, a szöveg hatására a kizökkent időben létezzünk.
Sarnyai Benedek: Elfeledték magukat (KMTG, 2023)
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.
Halmosi Tantra és hőszivattyú című legújabb kötete a lírai trilógia folytatása tulajdonképpen, ám itt már nyoma sincs őszinte felháborodásnak, kiborulásnak, kétségbeesésnek, annak kapcsán, hogy hová is tart a világ. Maga a cím is arra utal, hogy már csak az elmélkedés maradt – megállapítások, riasztó és kegyetlen tények valóságosságától megtörten a költő már nem hiszi, hogy az embertelen világ megjavítható, nagy erőfeszítések után végképp levonta következtetéseit.
Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.
Az ateistákon kívül az emberiség túlnyomó része hisz Isten létezésében, közülük sokan igyekeznek a Teremtő kinyilatkoztatásának megfelelő életvitelt tartani, a kíváncsibbak szeretnék kifürkészni Isten szándékát, hogy voltaképpen mi is a célja az emberiséggel. Az Úr akaratának tulajdonítják a tömegkatasztrófákat, a háborúkat, az emberi szenvedést egyaránt, mások ilyen esetek kapcsán felvetik a kérdést, hogy ilyenkor hol volt Isten, miért került bele a tervébe a szenvedés és a pusztulás.
Mint egy életrekelt kubista festmény, olyan L. Takács Bálint KMTG sorozatában 2023-ban megjelent kötete, Az író, aki alkotni akart című mű. Sok minden eszünkbe juthat a bibliai teremtéstörténet és Madách Az ember tragédiája című művek utalásrendszerében íródó disztópia kapcsán. Mielőtt társadalomantropológiai, technikafilozófiai és etikai reflexiók alapján kezdenénk értelmezni a szöveget, nézzük meg a tényleges cselekményét.
Szeretnénk igénybe venni egy emlékfényképész szolgáltatásait, aki a múltunkból tud megörökíteni pillanatokat? Fehér Enikő Az analóg ember című művében kísérletezik ennek lehetőségével; fő kérdése, hogy mit akarnánk visszanézni az életünkből, ha bármit visszanézhetnénk. Az emlékek révén nemcsak múltunk van, de az identitásunk is erre épül, ezért lényegbevágó kérdés, hogy hol vannak emlékezetünk helyei.
Demény Péter ihletett, egyenletes és pontos fordítása teszi élvezetessé a kötetet, mely első nekirugaszkodásra túl könnyűnek tűnik, holott Gârbea költészete is nehezen meghatározható, definiálható és fordítható. Csak egy észrevétel: az alku a valósággal dímű versben „a csodákból font ékét / zúzza szét / a láncok alatt” sor kevésbé érthető a láncok szó miatt, mely az eredetiben harckocsik vagy traktorok lánctalpára utal.
A legutóbbi budapesti könyvfesztiválon Horia Gârbea (1962–) román író megajándékozott a Bumeráng című magyar nyelvű, elegáns kivitelezésű verseskötetével. Viccesen megállapodtunk: ő is „magyar”, mint mindenki, felmenői talán a Görbe névre hallgattak. Kíváncsian vártam, hogyan szólalhatnak meg ezek a versek magyarul, hiszen ez az első kötete nyelvünkön. Gârbea rendkívül termékeny író, több mint harminc verses- és prózakötete, színműveket és irodalomkritikai írásokat tartalmazó műve jelent meg eddig. Darabjait angol, francia és szerb színpadokon játsszák.
A fenti címmel jelentetett meg a Madách Egyesület egy gyűjteményes kiadványt Dobos László írásaiból, ezzel is tisztelegve az író-politikus emléke előtt. Ez a lépés is visszaigazolja Dobos személyiségének és kisugárzásának máig ható erejét. Ez azért örömteli dolog számomra is, mert éppen Dobos koporsója felett döbbentem rá 2014-ben, hogy mennyi kérdés maradt még bennünk kibeszéletlenül – annak ellenére, hogy azok közé tartoztam, akik gyakran találkoztak vele, s akit eléggé közel engedett magához.