Helyőrség: Interjú Csáji László Koppány néprajzkutatóval

2020. november 25., 08:12

Csáji László Koppánnyal, az író-költőként is ismert néprajzkutatóval Csanda Mária készített interjút az Olvasat.hu oldalon.

Csáji László Koppány néprajzkutató – Fotó forrása: Olvasat.hu

– Magyarságkutatásunk az utóbbi időben fordulatot vett, megnőtt az őshaza, az eredetünk utáni érdeklődés. Önt mióta foglalkoztatja a sztyeppei civilizáció és benne a magyar gyökerek?

– Már középiskolás diákként tervezgettem egyik barátommal, Sudár Balázzsal, hogy elutazunk Belső-Ázsiába, az ujgurokhoz, ahova Kőrösi Csoma Sándor is el akart jutni. Balázsból történész és turkológus lett, a Magyar Tudományos Akadémián 2012-ben létrehozott Magyar Őstörténeti Témacsoport főtitkári tisztségét is ő töltötte be. Én más utakat jártam: néprajzosként, kulturális antropológusként utaztam Ázsia távoli vidékeire Tibettől Szibériáig, Indiától Belső-Ázsiáig. Feleségem nyelvész és folklorista, aki az új Etimológiai szótár készítésében is részt vett, így a családi és baráti beszélgetések gyakori témája maradt mindmáig népünk és nyelvünk eredete. 2004-ben jelentettem meg a Tündérek kihalófélben című háromkötetes munkámat (Napkút Kiadó, Budapest, 2004). Ebben a hunok és más sztyeppei népek bonyolult népességtörténeti folyamatait külön kötetben vizsgáltam, de a hunzakutok kultúrájáról, samanizáló szokásairól is a trilógia egy külön könyvében szóltam. A hunzakutokat többen kapcsolatba hozták az Indiában és Közép-Ázsiában az i. sz. 4-6. században óriásbirodalmat létrehozó heftalitákkal (fehér hunokkal).

– A sztyeppei civilizáció mit mond eredetünkről, nyelvünkről az ön kutatásai szerint?

– 2007-ben jelentettem meg az azóta négy, egyre bővülő kiadást megélt, összefoglaló monográfiámat A sztyeppei civilizáció és a magyarság címmel. Ebben felvázoltam azt, hogy a sztyeppei lovas nomád népek és a velük szimbiózisban élt más népek nagy családja milyen sok szállal kötődik egymáshoz történelmileg, kulturális gyökereikben és nyelvi folyamataikban is. Egyetemi éveim alatt tanultam törökül, ami nagyon jól jött anatóliai és belső-ázsiai kutatásaim során. Ennek ellenére a hanti és manysi nyelv viszonylagos ismeretében úgy vélem, hogy a csodálatosan gazdag magyar nyelv legközelebbi rokona valóban ez a két obi-ugor nyelv. Sokáig a nyelvtörténet útján próbálták értelmezni népünk eredetét, majd a régészet és történettudomány vette át a stafétát, az utóbbi években pedig a populáció- és filogenetika vindikálja magának ezt a jogot. Nem szabad azonban elfelednünk a kronológiát és az etnikai, népességtörténeti folyamatok sokrétűségét. A lovas nomád életmód elterjedése (a korai vaskorban) és az első ismert sztyeppei népek (kimmerek, szkíták) kialakulásakor a magyar nyelv már önálló volt, és nagyon sokat mond számunkra az, hogy nyelvünket az évezredek viharai ellenére megőriztük. Az eurázsiai sztyeppén felváltva vezető szerepet játszó különböző iráni típusú nyelveket beszélők, de a török vagy akár a mongol nyelvűek sem tudták asszimilálni ősi örökségünket, nyelvünket.

– Kodolányi János Julianus barát című regényében ír arról a felfedezésről, amit ma a kulturális antropológusok végeznek, rég elszakadt népek őseinek felleléséről. Mi az, amit ma e téren felfedezhetünk, amiért érdemes akár a világ egészen eldugott helyeire elmenni?

– Ahogy a Kárpát-medencében és annak tágabb környékén számtalan kapcsolódást találhatunk az egyes kulturális jelenségek terén, sokuk közvetlen vagy közvetett párhuzamát jóval messzebb is kereshetjük. Az ilyen párhuzamok sajátos csoportja a sztyeppei és sztyeppei eredetű népek nagy családjához vezet el. Nem feltétlenül kell ezért Ázsiába utaznunk. Bulgáriában, Besszarábiában és sok más helyen is büszkén keresik (és csodálkoznak rá) a mentalitásbeli, a folklórmotívumokban testet öltő, az énekekben tetten érhető, de akár például a halászat vagy az állattenyésztés fortélyaiban felbukkanó kapcsolódásokra. Ha az egyre többet kritizált, a társadalmi evolúció elméletének hatására meglehetősen merevvé vált nyelvcsaládfamodell vagy a krónikás hagyományokat görcsösen értelmező múltolvasatok helyett felismernénk azt, hogy a népek genetikai „vízgyűjtő területe”, kulturális öröksége, zenei anyanyelve és mentalitása milyen sokrétű és gazdag, kitágulnának a kutatás horizontjai. Számomra az egyik legnagyobb rácsodálkozás a népköltészet terén volt. Hároméves munkával készítettem el a kirgiz Manasz archaikus eposz műfordítását, Somfai-Kara Dávid turkológus nyelvész segítségével (Manasz – kirgiz hőseposz, Molnár Kiadó, Budapest, 2017). Ebben egy lovas nomád nép, a kirgizek a szétszóródásban és a végső pusztulás küszöbén fognak ismét össze mitikus hősük, Manasz vezetésével, és találnak új hazára a Tienshan hegység hegyi legelői, tavai meseszép világában. Igazi tárházát adja a néprajzi adatoknak ez az Odüsszeiánál és az Iliásznál együttvéve is hosszabb monumentális hőseposz, ami a régészeti leleteknél élőbb (hiszen a szájhagyományozás révén sok száz éven át őrződött meg), a kívülállók által írott történeti forrásoknál igazabb (hiszen saját magukról szól, utódaiknak örökítették át). Műfordítóként az eposz sajátos nyelvezetét, aszimmetrikus ütemhangsúlyos verselését és költői eszközeit is átültettem a magyar szövegbe. Hasonlóan nagy meglepetés volt számomra két költői lelkületű kis nép, a hanti és manysi hősköltemények megismerése, ahol a metaforák, a magyar népmesékből is ismert motívumok sokasága jelenik meg.

A teljes interjú az Olvasat oldalán olvasható.