Helyőrség: Interjú Németh Nikolett dramaturggal

– Hogyan került az életedbe a színház, hogy lettél dramaturg?

– Ez az egész úgy kezdődött, hogy a közgazdasági szakközépiskola második évében az osztályunknak új magyartanára lett, és az új tanárnő, Somfai Barbara meghívott néhányunkat a színjátszó csoportjába. Azelőtt nem sok közöm volt a színházhoz, akkor jutottam el, ha az iskola csoportosan elvitt minket, ezért a diákszínjátszással egy teljesen új világ nyílt ki nekem.

Nemcsak egy diákszínpad voltunk, hanem egy nagyon különböző személyiségeket összefogó szellemi közösség is. Somfai Barbarával állandóan előadásokra jártunk. Egyszer meghívta a Krétakört hozzánk (a suli könyvtárában egy nagy matracon játszották a Hamlet.ws című előadást), de végzős rendezőhallgatók is dolgoztak velünk. Közben saját előadásokat is csináltunk, mindig közösen, az elejétől együtt gondolkodva. Mindezt egy olyan középiskolában, ahol a gyerekek fele egyébként gépírást meg marketinget tanult. Szóval itt merült fel, hogy valószínűleg jobban írok, mint ahogyan színészkedem.

– Útközben tisztult ki, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

– Én a szakközépből érettségi után az ELTE magyar szakára mentem, mert itt még inkább valami olyasmi volt a fejemben, hogy magyartanár leszek én is. Közben maradtam öregdiákként a színjátszóban, csak most már én írtam a szövegkönyveket, és körülbelül a BA-képzés végén jöttem rá, hogy meg kellene próbálni a dramaturg szakot – egy kicsit későn, mivel akkoriban még a nyugdíjas nagymamámmal éltem és nem engedhettük meg, hogy plusz öt évet egyetemre járjak, el kellett kezdeni a felnőtt, kenyérkereső életet. Szóval az lett az én utam, hogy keresem a lehetőségeket, és közben tanulom, hogy mi is ez az egész és hogyan lehetne jól csinálni.

– 2018-ban Mayer Bernadette-tel a Lars and the real girl című vígjáték nyomán készített szinopszisotok nyert a TITÁNium színházi projekt pályázatán. Az emberi lélek pszichológiája mint téma rendkívül izgalmas, mindig foglalkoztatott? Mesélnél erről?

– Ahogy sajnos elég sokan, a felnőttkor elején én is változatos pszichés tüneteket kezdtem el észrevenni magamon. Ijesztő volt, nem értettem, hogy mi történik, ezért elkezdtem pszichológiai témájú cikkeket és könyveket olvasni. Már a nagyon alapszintű ismereteim is sokat segítettek annak a megértésében, hogy nem antiszociális vagy – ahogy kívülről sokszor tűnhet – bunkó vagyok, hanem egy elég súlyos szorongásos eset. Viszont jó hír, hogy ezt az állapotot a megfelelő terápiás eszközökkel menedzselni lehet. Szóval innen ered az érdeklődésem a pszichológia iránt.

Amikor az inkubátorprogramnak köszönhetően Mayer Betti rendezővel elkezdtük kidolgozni az előadás tervét, még valóban a film adaptációja volt a fejünkben. Aztán ahogy alakult a koncepció, egyre jobban eltávolodtunk az eredeti karakterektől és a cselekménytől. Nagyon érdekelt minket, hogy milyen lelki folyamatok, traumák, hiányok és elakadások okozhatják együttesen azt a tévképzetet, amitől a főszereplő egy internetről rendelt szexbabába lesz szerelmes. Ki akartuk bontani azt a sejtésünket, hogy a nekünk ismerős világban a környezete nemhogy megérteni és segíteni nem képes őt, de még felfogni is csak nehezen, hogy amit látnak, az nem perverzió, hanem valami más, amihez nekik is ugyanúgy közük van.

Az is érdekelt, hogy milyen hatással van egy zártabb közösség életére ez a szexbabaügy. Arra jutottunk, hogy végül is hasonló folyamatokat indíthat be, mint amikor néhány éve egy őcsényi panziós felajánlotta, hogy nyaralhat nála egy menekültcsalád, vagy amikor a szilvásváradiak felháborodva tiltakoztak az ellen, hogy egy fogyatékosotthon lakói a településre költözzenek. Megnéztük ezeknek a falugyűléseknek a felvételeit, és sokat megértettünk belőlük a világról, amiben élünk.

– Hogyan dolgozol, vannak bevett módszereid? Mikor, milyen körülmények között vagy a leghatékonyabb?

– Minden reggel egy Bródy Sándor utcai kávézóban kezdek, ugyanannál az asztalnál, ugyanolyan kávéval, ugyanazokkal a zenékkel. Minden munkához új lejátszási listát szoktam összerakni. A múltkor megfigyeltem, hogy a cukortartót is mindig ugyanoda tolom. Ha ezek a körülmények összejönnek, akkor a reggeli órákban bármilyen fajta munkával jól haladok. Évek óta elég különböző dolgokat csinálok egyszerre, és talán mostanra már megtanultam a módját annak, hogyan ne essek szét és ne veszítsem el a fókuszt akkor sem, ha gyakran kell váltanom a témák és a műfajok között.

A teljes interjú a Kultúra oldalán olvasható.