– Földrajz–történelem szakokon végzett. Hogyan kezdődött a tanári pályája, mennyit dolgozott ezen a területen?
– Szüleim pedagógusok, gimnáziumba jártam, és nem nagyon merült fel más kérdés, mint hogy milyen szakos legyek. A földrajz érdekelt, szerettem, ahhoz akkoriban csak a történelmet vagy a biológiát lehetett választani… Úgy tűnt, hogy biológia szakra könnyebben be tudok jutni, mert a gimnáziumi matek–fizika szakos tanárom nem látott el túl sok „plusz” pontszámmal. Így aztán biológia–földrajz szakon kezdtem el az egyetemet, majd egy év után történelem–földrajzra váltottam, és így szereztem diplomát. Tanítani nem tanítottam egy percet sem, mert mire a végére jutottam, addigra a Magyar Rádió Debreceni Körzeti Szerkesztőségében dolgoztam külső munkatársként. Debrecenben voltam egyetemista a Kossuth Egyetemen, az utolsó évben egy felhívás nyomán jelentkeztem a Magyar Rádióba egy tanfolyamra, és utána gyakorlatilag tíz éven át ott dolgoztam.
– Akkoriban szóba se jött, hogy magyar szakon tanuljon? Az írás miatt.
– Nem. Nem is írtam még azokban az időkben. Inkább akartam titkon rockzenész lenni, mint író. Volt egy zenekarunk, Calandra néven, de aztán ráhagytam azokra muzsikálást, akiknek ez jobban ment, utána pedig rögtön mint rádióriporter kezdtem el dolgozni. ’96-ban költöztem Budapestre, és attól kezdve a Petőfi és a Kossuth rádióban folytattam a riporteri munkámat. Akkoriban még én csináltam az interjúkat és nem velem csinálták… Az írói pálya úgy jött egyébként, hogy mindig is szeretettem szójátékokat meg a ritmusokat – nem mellesleg iskolás koromban nagydobos voltam egy fúvószenekarban Sárbogárdon, ahol annak idején laktam. Szóval szívesen bemondtam volna én a rádióban ilyeneket, hogy „A játékot te nyered, ha nagyobb a tenyered, ha pedig az én tenyerem nagyobb, mint a te tenyered, a játékot nem te nyered, hanem az én tenyerem nyer”, csak nem biztos, hogy ezt díjazta volna a Kossuth Krónika hallgatósága…
– Mikor kezdett írni?
– Amikor megszületett a lányom, akkor kezdtem saját mondókákat, szójátékokat kitalálni, és kiderült, hogy nemcsak nála aratok sikert vele, hanem a kis barátnői is nagyon szerették. Történt egyszer, hogy anyukák, régről ismerve egymást, hosszú idő után végre újra találkoztak, és rám hagyták a gyerekeket pesztraként. Jobb híján mondókáztam velük, és akkor derült ki, hogy azok a lánykák is ugyanannyira élvezték a szójátékaimat, mint az enyém. Valójában az ő anyukájuk jelzett vissza így elsőként: hallja, hogy a gyerek mondókázik, de nem tudja mire vélni, honnan jönnek a versikék, és akkor kiderült… Így erősített meg abban, hogy valószínűleg más kisgyereknél is működnek ezek a rigmusok, nem csak nálunk, itthon. Többen javasolták, hogy írjam le, mutassam meg szakértőknek, s így szép lassanként eljutottam a Móra kiadóhoz. A tanári, pedagógusi pálya annyiban játszott szerepet később, hogy amikor a Magyar Rádiónál abba hagytam a munkát, akkor az Oktatási Minisztériumba kerültem döntés-előkészítő háttérelemzőnek, stratégának; ez a munka arról szólt, mit hogyan lehetne jobban csinálni az oktatás terén. Egy ciklus után felhagytam azonban ezzel a próbálkozással. Ekkor érkezett a lehetőség, és az Egyszervolt.hu gyerekportálnál dolgozhassak. A Zsubatta! című mondókáskönyvem akkor már megjelent, ennek kapcsán ismertük meg egymást az Egyszervolt.hu csapatával. Hét éven át dolgoztam ott végül.
– A tanári pálya azóta sem mozgatja a fantáziáját?
– Őszintén szólva mindannyian jobban járunk, ha nem tanítok. Nem volnék jó tanár, mert elbohóckodnám az egész órát, azzal meg semmire sem mennénk. Utána meg nem tudnék osztályozni. Más oldalról viszont próbálom segíteni a tanárokat olyan háttérmunkával, könyvekkel, amelyekkel érdekesebbé tudják tenni a tananyagot, a tanítást. Tehát a gerincvelőmben megmaradt a pedagógus- vérvonal. Folyamatosan konzultálok gyakorló tanítókkal, tanárokkal, hogyan lehet számukra is hasznossá tenni egy-egy könyvemet. Közösen dolgozunk ki segédanyagokat az iskolai munkához.
A teljes interjú a Hajónapló oldalán.
Antal Nikolett-tel, a Fiatal Írók Szövetségének társelnökével Poós Zoltán beszélgetett a FISZ jelenéről, jövőjéről, valamint a gyermek- és ifjúsági irodalomról a MeseCentrum blogon, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumának szakmai lapjában.
A Moly.hu egy olvasással foglalkozó közösségi oldal, ahol a felhasználók olvasási élményeiket, kritikáikat osztják meg egymással és nemegyszer az oldalra regisztrált szerzőkkel is. Az oldal évek óta díjazza a legjobb könyveket, a szakmai zsűri elismerése mellett közönségdíjat is kiosztva. Ifjúsági könyv kategóriában a közönségdíj nyertese Csóti Lili Hetedvérig című kötete lett, a zsűri díját Szigeti Kovács Viktor A táltos című kötete nyerte, míg líra kategóriában a zsűri és a közönség díját is egyaránt Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete nyerte. Most a
Van egy tér a Petőfi Irodalmi Múzeum déli szárnyában, amely korábban kiállítások helyszínéül szolgált, azonban 2020 májusában új funkciót kapott: kiállítótérből, csendes sarokszobából múzeumpedagógiai műhellyé lényegült át. Ez a tér nemcsak a gyerekeket, csoportokat szólítja meg, hanem az egyéni látogatót is, aki itt megpihenhet, elmerenghet két tárlat között. Kocsis Katica írása a most megnyílt múzeumpedagógiai térről a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai blogján, a PIM-Blogon olvasható.
"Zord szépségű költői hangjáért" Louise Glück amerikai költő nyerte el az idei irodalmi Nobel-díjat.
Glück 1943-ban született New Yorkban, apai nagyszülei Magyarországról emigráltak Amerikába. Louise Glück erőteljesen önéletrajzi jellegű költeményeivel korábban az Egyesült Államok koszorús költője címet és a Pulitzer-díjat is elnyerte.
„Testünk, vérünk érte adni, a hazához hívnek lenni” – honvédereklyék 1848/49-ből címmel nyílt időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az ünnepélyes megnyitó október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján volt. Beszédet mondott Varga Benedek, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a tárlatot Benkő Tibor honvédelmi miniszter nyitotta meg.
106. évében elhunyt Dr. Patay Pál a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott régész-főmuzeológusa.
1914. december 8-án, amikor Patay Pál született, még Ferenc József urakodott. A viharos évszázadban, amelyet végigélt, levonult két világháború, majd véget értek a szocializmus kilátástalan évtizedei is.
A Fordítás Nemzetközi Napján, szeptember 30-án tette közzé a Petőfi Irodalmi Ügynökség a júniusban megújított pályázati rendszer második fordítástámogatási pályázatának eredményét. A magyar irodalom műveinek fordítását és külföldi megjelentetését elősegítő pályázat keretösszege hozzávetőleg 25 000 000 forint (68 380 euró).
– Manapság nincs kettészakadt magyar irodalom, ahogyan ezt a két világháború között 1927-ben a Nyugat hasábjain Schöpflin Aladár és Babits Mihály írta – osztotta meg gondolatait a díjátadó gála nyitányaként Böszörményi Zoltán Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője. Hozzátette, hogy a mai magyar irodalom egységes, színes és szerteágazó, amelyet az is bizonyít, hogy a tavaly kiírt szépirodalmi pályázatra több mint 300 pályamunka érkezett be a történelmi Magyarország egész területéről.
A Vigyázz, kész című regény főhőse egy kamasz fiú. A főszereplő mindennapjairól, ezzel együtt a szerző élményanyagáról, valamint a kézirat útjáról a megjelenésig Jónás Ágnes beszélgetett az íróval, Zsembery Péterrel és a szerkesztővel, Györe Borival a Kortárs Online oldalon.