Helyőrség: Interjú Orbán János Dénessel

2020. december 18., 05:44

Orbán János Dénessel, a József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő-íróval, a KMTG projektvezetőjével Varga Melinda beszélgetett az Irodalmi Jelen online oldalán.

Orbán János Dénes - Fotó: Kiss Zoltán / Forrás: Irodalmi Jelen

– 2019/2020 fordulóján egyik napról a másikra eltűntél a nagyközönség elől. A képernyőn csak akkor láthatunk, ha megismétlik egy-egy műsorodat, közéleti pamfletjeidet sem olvashatjuk. Többen a háttérbe szorulásodról pusmognak. Beleshetünk a kulisszák mögé?

– Nincsenek kulisszák. Teljesen prózai okok viszont vannak. Két esztendőn keresztül három beosztásban dolgoztam: a KMTG/Előretolt Helyőrség Íróakadémia elnökeként, a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetőjeként és egyik vezérpublicistájaként tevékenykedtem, emellett heti rendszerességű irodalmi műsort vezettem a királyi televízióban. 106 műsort forgattam le, ezekre mind alaposan föl kellett készülnöm, részt vennem a szervezésben, és értelemszerűen a forgatásokon. Napilapnál dolgozni pedig tudjuk, mit jelent: a lapnak másnap meg kell jelennie, bármi történjék, nincs pardon. És akkor nem beszéltünk még a főállásról, az íróakadémiáról, amely afféle kisebb rektori poszt szellemi, adminisztratív és reprezentációs teendők sokaságával. Az íróakadémia egyre jobban kinőtte magát. Míg az első években egy-két-három évfolyam volt és alkalmi könyvkiadás, 2019-ben beindult a mesterképzés is, és idén már öt évfolyamunk van. 2018-ban aztán nagyszabású könyv- és lapkiadási projektbe vágtunk bele, a lapcsaládot Demeter Szilárd vállalta, a könyvkiadói projektet én, így bővült a munkaköröm. Aztán Szilárdot, akivel osztoztunk a rengeteg melón, 2018 végén a PIM-hez hívták, és az egész kibővült intézmény az én nyakamba szakadt. A teherbírásom ugyan egy öszvéré, de a 2019-es év számomra már maga volt a katasztrófa: csak úgy tudtam helytállni, hogy átlag négy órát aludtam naponta. Összefolytak a hétköznapok és a hétvégék, az éjszakák és a nappalok, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet bírni hosszú távon. Úgyhogy jó időben bejelentettem a televíziónál és a lapnál is, hogy kénytelen vagyok visszavenni, mindkét helyen gondoskodtunk az utódlásról, és 2019. december 31-én kiléptem. Roppant vicces volt, amikor azok a bizonyos pusmogók kárörömmel híresztelték, hogy OJD-t kitúrták a Magyar Nemzettől, miközben az édestestvérem – aki azelőtt a helyettesem volt – lett az utódom.

– Vágjunk bele a 2020-as irodalmi év kiértékelésébe. Általánosságban hogyan értékeled ezt az évet? Kezdjük az irodalompolitikával!

– Kezdjük a gyásszal! Tragikus év volt ez a magyar irodalom számára. Január 18-án elhunyt Makkai Ádám, november 5-én pedig Szőcs Géza. Makkai Ádám 84 éves volt és már egy ideje betegeskedett, de még nem úgy tűnt, mintha a sír szélén állna. Két kitűnő könyvön dolgozott, melyek sajnos így torzóban maradtak, ebből az egyik az önéletírása, amely egy újabb Pokolbéli víg napjaim lehetett volna. November 5-én pedig Szőcs Gézát ragadta el a járvány, 67 évesen. Két óriási elme, akiknek halála valóságos irodalomökológiai katasztrófát okozott. Mindketten a magyar költészet nagykövetei voltak, Makkai Ádámnak köszönhető a monumentális, 2500 oldalt kitevő angol nyelvű magyar költészeti antológia, az In the Quest of the Miracle Stag.  Szőcs Géza a Magyar PEN Club elnöke volt, és a világ legjobb kortárs költőit jutalmazó Janus Pannonius Költészeti Nagydíj alapítója és főkurátora. Mindkettejüknek legendás nemzetközi kapcsolatai voltak. És mindenekfölött mindketten költőóriások, ikonok voltak, nekem pedig mestereim. Egy harmadik szellemi atyám, a nagyszerű erdélyi író és poéta Bogdán László is váratlanul itthagyott bennünket, 72 éves korában, úgyhogy úgy érzem magam, mint akinek kipusztult a családja.

– De hiszen ott vannak a tanítványaid.

– Igen, ez még jobban feléjük fordít. De úgy szép a család, ha minden nemzedék együtt van a versünnepen.

– A szomorú megemlékezés után beszélhetünk az irodalompolitikáról, kultúrharcról, az év történéseiről?

– Izgalmas év volt ilyen szempontból is, de azt hiszem, elég bőrt lehúztak már a témáról, például a Térey-ösztöndíj körül lezajlott hisztériáról. Egy kommentelő ezt a jegyzetet fűzte a vitairatok egyikének margójára: „Nem értem. Akkor most az írók azért tiltakoznak, mert pénzt akarnak adni nekik?” Tökéletes látlelete annak, hogy mit gondolnak az ilyen csörtékről azok, akik nem szakmabeliek. A kultúrharc pedig szerintem abba a fázisba érkezett, amikor kevesebbet kell róla beszélni, és többet dolgozni. Ugyanis már mindent elmondtunk, meggyőzni úgysem tudjuk egymást, úgyhogy harcoljanak a művek. Ha jó művek vetekednek egymással, akkor meg is van a kultúrharc győztese: az olvasó. Ennél többet most nincs mit mondanom az irodalompolitikáról. Áttérhetünk az irodalmi közgazdaságtanra. Az érdekesebb.

– Az állami támogatások növekedésére gondolsz?

– Egészen pontosan. Lehet vitatkozni, filozofálni, ideologizálni, politizálni, de vannak konkrétumok. Ideje volna egy komoly, pontos adatokat tartalmazó tanulmányban beszélni az irodalom állami finanszírozásában bekövetkezett paradigmaváltásról. Mert az történt. Az irodalom – a művészet szegénylegénye – kilábalt a szegénysorsból. Az állam jelenleg összehasonlíthatatlanul többet költ irodalomra, mint régebben. Példálózzunk az életjáradékokkal és az ösztöndíjakkal. Gondoljunk csak bele: régebb volt a Digitális Irodalmi Akadémia, amely harmincvalahány írónak biztosított életjáradékot műveik közkinccsé tételének fejében, a maximum 1 millió forintos NKA-ösztöndíj és a fiatal irodalmi ösztöndíjak, a Móricz-, Örkény-, Babits-. Most van a Nemzet Művésze-díj, ennek keretén belül 12 íróóriás kap igen nagy összegű életjáradékot. A Magyar Művészeti Akadémia szinte 40 írónak biztosít életjáradékot, és mintegy másfél százan kapnak nyugdíjkiegészítést. Az állami művészeti középdíjak – esetünkben a József Attila-díj – kitüntetettjei ugyanis 65. életévük betöltését követően élethossziglan a mindenkori nyugdíjminimum ötszörösét kapják nyugdíjkiegészítésként. Az MMA hároméves alkotói ösztöndíjat is oszt az 50 évnél fiatalabb korosztálynak, jelenleg szinte negyvenen kapják ezt. A PIM Térey-ösztöndíjában 45 alkotó részesül, ők öt évig kapnak igen tisztes stipendiumot. A DIA ugyanúgy működik tovább, a Móricz-, Örkény-, Babits-ösztöndíjakat jócskán megemelték, melléjük társult az Oláh János szerkesztői ösztöndíj is. A legfiatalabbaknak pedig ott a KMTG/Előretolt Helyőrség Íróakadémia, ahol öt évig lehet művészeti tanulmányi támogatásban részesülni. Az NKA-tól elnyerhető alkotói ösztöndíj maximális értéke pedig már nem egymillió, hanem 2,4 millió forint, a határon túli ösztöndíjaké 1,2 millió lett.  Ha mindent összeadunk, szinte félezer író részesül százezres nagyságrendű havi támogatásban. Nem tudom, hol van még ilyenre példa. Tavaly az Íróakadémia több tagja Izraelbe látogatott az ottani magyar kulturális évad alkalmából, majd mi is meghívtunk fiatal izraeli alkotókat a szabadegyetemünkre. Hüledeztek, amikor megtudták, milyen állami támogatások vannak nálunk, kiderült, hogy náluk ennek töredéke sincs, és ha kötetet akarnak publikálni, saját költségen tehetik. És most csak egy szegmensről beszéltem, nem pedig az olyan nagylélegzetű, komplex projektekről, mint a PIM vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Nemrégiben a folyóiratok kiemelt támogatásáról is döntés született, évi 1,8 milliárd többlet lesz erre a célra. Ha nem is mind irodalmi folyóiratok kapják, de több mint felében reménykedhetnek, azaz ott is nagy léptékű ugrás várható.

– Ezek szerint irodalmunk aranykorát éljük?

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy az irodalomfinanszírozás aranykorát. Pompásan hangzott az előbbi helyzetjelentés, de értekezzünk a problémákról is. Bár magam voltam az egyik militáns képviselője annak, hogy minél több juttatása legyen a kortárs magyar íróknak, kezdenek aggályaim is támadni. Egyre inkább úgy tűnik, az írók nem tudják kezelni ezt a jólétet: elkényelmesedtek, megszokták a jót, a könnyű pénzt. Mindenki arról álmodott, hogy ne kelljen megrendelésre dolgoznia, a megélhetésért szalagmunkát végeznie, hanem biztos anyagi háttérrel munkálkodhasson élete fő művein. De sokakat inkább ellustít, mintsem stimulál ez a jelenlegi jólét. Nagyon remélem, hogy ez a megelőlegezett bizalom remekművek formájában térül meg, de tényleg vannak aggályaim.

Egy másik problémának tartom, hogy az irodalmi élet inkább az irodalompolitikai és/vagy politikai történésektől hangos, mintsem az irodalmiaktól. Nincsenek olyan tektonikus mozgások, mint a ’90-es években, nincsenek lázadó, polgárpukkasztó generációs színre lépések, pozitívan botrányos művek, nem járja be meghökkentő irodalmi performance-okhíre a Kárpát-medencét. De persze az is lehet, fölöttem járt el az idő, és olyan vagyok, mint egy, a hőskorból itt maradt, kivénhedt rockzenész: számomra a költészet villoni vonala a meghatározó, a nagy lázadások, az erős, szélsőséges érzelmek, az erotika, a humor. Mindez humanista műveltséggel átitatva. Az, amit a 20. századi magyar irodalomban Faludy György képviselt a legkonzekvensebben.

– De hát te vezeted az állami íróakadémiát, ahol több mint félszáz fiatal alkotó tanulja a szépírást. Ők nem vevők a villoni vonalra?

– Akadnak közöttük. De nincs jogom a saját arcomra formálni őket. Soha nem tettem, az erdélyi Előretolt Helyőrség idején sem. Voltak elfogult kritikusaink, akik azzal vádolták a Helyőrséget, hogy egyenarcú, és ezt az arcot én szabom meg, de ez hülyeség: az élvonalbelieknek egytől egyig markáns egyéni hangjuk volt-van, és rengeteg mindenben különbözik az ízlésünk, a habitusunk, az ideológiai világunk is, és ez sosem jelentett számunkra problémát. Ugyanígy van az Íróakadémián: senki nem szól bele, milyen alkotói világot, irányvonalat, eszmerendszert választ magának a tanítvány. Akkor vagy igazi mester, ha egyéni hanghoz segíted, nem pedig akkor, ha a magad képére formálod a tanítványodat.

– Egy 2017-es interjúban azt nyilatkoztad – sőt, azt a címet is viselte – hogy „Direkt lázítom a diákjaimat!” Valld be, hogy azért megpróbálod kísértésbe vinni őket!

– Félig tréfásan, félig komolyan azt szoktam mondogatni, hogy három szerző életművét érdemes párhuzamosan és újra- meg újraolvasni – és ezen kívül semmi egyebet –: Jókai Mórét, Faludy Györgyét és Jorge Luis Borgesét. Ez persze vagánykodás, de ha belegondolunk, korántsem alaptalan. Jókai Mórnak elképesztően gazdag a szókincse, és micsoda történetei vannak! Az egész létező és mesei világot megírta, A Nepean szigettől Egész az északi pólusig. Nemcsak történetei: korát megelőző írói fogásai vannak. Tőle lehet megtanulni igazán a magyar nyelvet és a történetszövés technikáját. Faludy György életműve – versei és átköltései – szintézisei annak, ami örök a költészetben, ami nem ideiglenes -izmus. Mindig meghökkenést okoztam, amikor kijelentettem, hogy Ady mellett Faludy a XX. század legjelentősebb magyar poétája, de ez nem csak polgárpukkasztó kijelentés volt részemről. Ady szent őrületét semmi sem übereli, de van nagyobb műveltséganyagot, gazdagabb és izgalmasabb témaválasztást felvonultató költészet, mint a Faludyé? Amelyhez ráadásul egy olyan, a költészet mindenekfölöttiségébe vetett hit társul, amilyen nincs még egy a világon! Borges pedig az irodalmi intellektualitás csúcsa: próza- és esszéművészetével irodalmiasította a filozófiát, témát és értelmet adott az irodalomelméletnek, versei pedig az intellektuális költészet Csomolungmáját képezik. Ami annál magasabbra próbál kapaszkodni, az már értelmetlen, az már túl elvont és öncélú. Elképesztő intellektualitását Borges közérthetően, olvasmányosan tudta tálalni.

 

A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.