– Három évvel a Halott nők után, amely jelentős kritikai visszhangnak és közönségsikernek örvendett, idén jelent meg a Háttal a napnak című versesköteted a Kalligram Kiadó és a Forum Kiadó közös gondozásában, Orcsik Roland szerkesztésében. Ellentétben a Halott nők szerepverseivel, az új kötetben egy sokkal sebezhetőbb, de nagy erővel bíró vallomássorozatot olvasunk. Miből merítettél erőt ehhez a projekthez? Kiket olvastál, akik katalizátorként működtek a kötet hangulatvilágának kialakításában, felépítésében? Esetleg milyen zenét hallgattál (már ha a zenének fontos szerepe van az írásgyakorlatodban)? És miben különbözött ez a folyamat az eddigi köteteidtől (már ha különbözött)?
– Ahogy az ember öregszik, telik az ideje, mindig van olyan téma az életében, ami lefoglalja a figyelmét. Akár több központi témánk is lehet, ami újra és újra a figyelmünk fókuszába kerül. Apukám 2013-ban halt meg, így akkoriban ez a történés volt, ami meghatározta a gondolkodásom irányát. A halál, a gyász és a gyerekkorral való szembenézés pár évre elég erőteljesen meghatározta az időm nagy részét. Nem könnyű dolog eltemetni azt, akit szeretünk. Nem könnyű szembenézni azzal sem, milyen életünk volt. Mivel az időm nagy részében ezen gondolkodtam, úgy döntöttem, hogy írni is fogok erről. Szerettem volna szavakba önteni mindazt, amit kimondtam és amit nem tudtam kinek kimondani. A gyász elég magányos folyamat. Ezért is gondoltam arra, hogy ezeknek a verseknek valakihez kellene szólniuk, valakinek kellene elmesélni mindazt, amin keresztülmentem. Nagyjából öt évig írtam a könyvet, így elég sok mindent olvastam öt év alatt. Valószínűleg mindegyik könyv, amit olvastam, hatással volt rám is, a versekre is. Ugyanez a helyzet a zenével. Írás közben egyébként elég semleges zenét szoktam hallgatni, ha hallgatok. Lényegtelen igazából, hogy szól-e valamilyen zene vagy csend van, hiszen egy idő után úgysem tudok figyelni a háttérzajokra. Inkább az a lényeg, hogy ne zavarjon, ne vonja el a figyelmemet semmilyen hang, zene vagy szöveg.
Az írás folyamata annyiban különbözött, hogy időközben dolgozni kezdtem, emiatt jóval kevesebb időm maradt írni, mint amikor egyetemista vagy munkanélküli voltam. Egy ideig saját szobám sem volt, ahová el tudtam volna vonulni írni, az első munkaévemben a nap végére nagyon erőm sem maradt. Így elkezdtem a buszon írni, fejben. Többet gondolkodtam a témán, a szövegen, mondatokon, mint amennyit fizikailag leírtam. Útközben nagyon jó volt ezen a témán gondolkodni. A versek így elég koncentrált formában jöttek világra, sűrűek voltak, később próbáltam őket hígítani. Volt, amelyiket sokszor átírtam, volt, amelyiket nem. Időközben megszoktam a fáradtságot, már nem zavar, ha valaki mozog, zörög mellettem, akkor is tudok írni, ha a szomszéd gyereke teli torokból üvölt vagy a szülei veszekednek. A munkának hála elég rugalmas lettem, és az agyam is átállt arra, hogy többet gondolkodjak, mint írjak fizikailag papírra mondatokat. Lényegében ezzel időt lehet nyerni.
– A traumaköltészet és személyes kitárulkozás mindig is vita tárgya volt mind az irodalmi műhelyekben, mind az irodalomkritikában, hiszen nehéz egy személyes tapasztalatot kollektív téttel felruházni, univerzálissá tenni. Mi lehet a legnagyobb veszélye vagy kihívása az efféle irodalomnak?
– Fogalmam sincs. Menet közben jöttem rá, hogy lényegében a téma hozta magával ezt is. Az alkoholizmust is, mint minden függőbetegséget, általában csoportban gyógyítják, szükség van a társak támogató erejére, úgy sokkal könnyebb letenni bármilyen szert. Vagy feldolgozni bármilyen addikcióból eredő traumát. Van csoport az alkoholisták felnőtt gyerekei számára is. Ez egy olyan probléma, amihez társak kellenek, akik értik, az ember min megy vagy ment keresztül, mit élt át. Tapasztalataim szerint az ilyen emberek sokkal könnyebben is kapcsolódnak egymáshoz, ha találkoznak, ha kiderül, hogy ugyanattól szenvedtek. Nem hiszem, hogy nagyobb veszélye lenne ennek, mint másféle irodalomnak. Nem igazán értem az „efféle irodalom” megnevezést. Ez is egy téma, ez is egy érzésköteg, amiről vagy tud az ember mondani valamit, vagy nem, vagy betalál másoknak is, vagy nem. Nagyjából ennyi kihívása vagy veszélye lehet az „efféle irodalomnak”.
– „Talán könnyebb lett volna, / könnyebb lenne a testem, / és Szabolcs dolga is velem, / ha te annak idején / megvédesz magadtól, apa” (A napfényre vissza, 89.). Az apahiánynak vagy épp jelenlétük romboló hatásának, és az apák felelősségre vonásának elég szerteágazó irodalma van. A kérdések mögött mégis érezni egyfajta megértő vagy megérteni vágyó közelítést a költészetedben, pont A sár fölött című nagyversben („És talán ő is lehetett volna erősebb. / Ha nem lett volna annyira magára / hagyva”, 100.). Milyen lehet egy ilyen témához és irodalmi hagyományhoz kapcsolódni? Miben akartál másképp, újszerűen viszonyulni hozzá? Miért mindig az apákat kell „kitépnünk” magunkból?
– Nincs bölcsészdiplomám, emiatt egy csomó irodalmi hagyományról sem tudok. De elég sokat tanultam helyette Freudról, az elméleteiről. Amiket legalább annyira nem tartok szem előtt, mikor írok. Amikor ír az ember, szerintem sosem úgy ül neki, hogy „Na, ma kapcsolódni fogok az apákról szóló irodalmi hagyományokhoz”, hanem van egy témája, ami aztán vagy bele fog illeni valami hagyományba, vagy nem. Ez nem is a szerző dolga, szerintem nem is az olvasó dolga. Ezek már inkább kutatási területek, amikhez nem értek. Sokkal többet tudok a kognitív disszonancia redukció hatásairól, mint az apahagyományok megírásáról.
Ezáltal nem is akartam újszerűen viszonyulni semmihez. Azt hiszem, nem kapcsolódok eléggé az irodalmi élethez, nem vagyok naprakész kánonokban, hagyományokban és irányvonalakban. Nem vagyok biztos abban, hogy ez nem baj, mindenesetre én élvezem, hogy mindig van mire rácsodálkozni. Szerintem anyánkat ugyanúgy ki kell tépni egy adott pillanatban. Az egészséges személyiségfejlődés része, hogy eltávolodunk, újra közeledünk, kitépünk, aztán rádöbbenünk, hogy a genetika minden tépésünket felülmúlja: vannak kitéphetetlen dolgok. De ez nem baj.
Számomra nagyon érdekes, hogy mióta apám meghalt, egyre több olyan gesztust, arcvonást, fintort, hanghordozást fedezek fel magamban, ami rá volt jellemző. Úgy morgok, ahogy ő is morgott. Néha nézem magam a tükörben, és látom a szüleim arcát összekeveredni az én arcomban. Pedig én egy másik ember vagyok. Azt hiszem, ez az egyik legszebb dolog tud lenni a világon: amint két ember arca a gyerekük arcában összeér, de az az arc mégiscsak egy harmadik, különálló emberé. Szóval, ha ki is akartam volna tépni magamból apámat, nem tudtam volna. Nem is lett volna jó. Az ember azzal lesz teljes, hogy elfogadja magában azt is, amit nem szeretett volna örökölni, eltanulni, hagyni kialakulni. És ha elfogadja, hogy bizony nem azonos sem az apjával, sem az anyjával, csak önmagával.
A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.
