Helyőrség: Kerüljön be a rajzod egy új mesekönyvbe!

A hamarosan megjelenő Szörnyek és sellők mesekönyv egyik szereplője, a bölcs kavicsfogú álteknős megálmodója kerestetik. A kavicsfogú álteknős egykor a Balaton vizében élt, a mesekönyvben pedig fontos szerep jut majd neki. A karaktert a legszebb rajz alapján rajzolják majd meg. Az első három helyezett értékes nyereménycsomagot kap, iskoláik és óvodáik pedig emléklapot kapnak, illetve meghívást a mesekönyv alapján 2023 nyarán megrendezendő bábszínházi előadásra. A pályázatra 5–9 évesek alkotásait várják.

A rajzok bármilyen technikával készülhetnek, maximum A3-as méretű rajzlapon. A pályázatok érkezhetnek szkennelt változatban a palyazat.mva@gmail.com címre vagy postán a Művészetek Völgye irodába (1075 Budapest, Károly körút 13–15., VII. emelet 46.) A rajzokat május 6-ig várják, az eredményhirdetés 27-én lesz, a Szörnyek és sellők Facebook-oldalán, a játékszabályzat ide kattintva érhető el.

Inspirációként itt egy részlet a könyvből, hogy a gyerekek egy kicsit megismerjék a kavicsfogú álteknőst: 

„Istók tudta, hogy merre van a régi kőbánya. Felsétált a Jeruzsálemhegyre, ahol réges-régen csupa óriási gödörből termelték ki a követ. Ma már semmi nem látható ezekből a kőfejtőkből, csak a titkos utakat ismerők tudják, hogyan lehet lejutni a mélybe. Istók persze közéjük tartozott. Ahol egykor keménykötésű bányászok repesztették a nagy kőtömböket, ma egy tűzoltósági épület áll. Ennek egyik melléképületébe osont be Istók. Kinyitott egy régi vasajtót, ami mögött egy csigalépcső vezetett lefelé. Az ajtófélfán lámpás lógott, Istók ezt leakasztotta, és maga elé világítva óvatosan elindult. A lépcső hosszan tekergőzött. Olyan mélyre vitt, hogy Istók már egészen elszédült a rengeteg fordulótól. Aztán amikor véget ért, egy kis folyosó vezetett egy másik ajtóhoz, ami egy függőleges tárnát rejtett. A tárnában egy lift volt, egészen pontosan egy egyszerű kosárféleségre hasonlító alkalmatosság, ami egy csigás szerkezettel működött, és kötelet húzva lehetett alászállni az egykori kőbányába. Istók beült a kosárba, és leliftezett a föld gyomrába. A tárna aljában egy hatalmas csarnok ásítozott, száz évvel ezelőtt innen termelték ki azt a követ, amelyből Veszprém város házai épültek. A teremben olyan sötét volt, hogy a kis lámpás alig világított meg valamit. Istók tétován botorkált, nem is volt biztos benne, hogy jó irányban halad-e. Aztán amikor a terem túlsó végéhez ért, megkocogtatta a kőfalat.

– Hahó, van itt valaki?

A csarnok üresen kongott.

– Teknőc bácsi! Itt van még?

Ekkor a kőfal megremegett, egy méretes darab le is dőlt belőle, majdnem agyoncsapta Istókot. A ledőlt faldarab mögött egy nagyobbacska üreg nyílott, ahonnan reszelős hang szólalt meg.

– Ki merészel engem teknőc bácsinak nevezni?

– Én vagyok, Hany Istók. Sió mama küldött. Tanácsot szeretnék kérni. Hol tetszik lenni?

– Itt vagyok bent, de ide ne gyere, majd én kijövök.

A nyiladékból egy óriási fej tűnt fel, akkora, mint Istók maga. A teknősnek hosszú hegyes orrban végződő fejformája volt, ráncos bőre kemény, mint a kő. Szemét fáradtan Istókra fordította.

– Mit akarsz?

Istók valamivel kisebb beszélgetőtársra számított. El se tudta képzelni, hogy ha csak a feje akkora, mint egy tehén, akkor milyen óriási lehet a többi része.

– Hínye! – csúszott ki a száján akaratlanul.

– Mi a baj? Talán nem ilyen teknősre számítottál?

– De, de, bocsánat, csak egy leheletnyivel kisebbre. Már elnézést, de én csak a mi kis mocsári teknőseinkhez vagyok szokva, azok meg, hát, hogy is mondjam, elférnek az ölemben.

– Én se voltam sokkal nagyobb fénykoromban, csak hát kétszázhúszmillió év alatt van ideje a teknősnek növekedni.

– Az már szent igaz – bólintott Istók, bár el sem tudta képzelni, milyen lehet ennyi időt itt tölteni a föld alatt.

– No, bökd ki, mi szél hozott?

– Tanácsot szeretnék kérni.”