Helyőrség: Interjú Bereményi Gézával

2020. március 29., 10:23
Fotó: MTI/Balázs Attila

A Magvető kiadó gondozásában jelent meg Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletrajzi regénye. A rendhagyó kötetbemutatón az érdeklődők a szerző vezetésével járhatták be a regény színhelyeit, aki a könyv keletkezéséről, az önéletrajzi írások fontosságáról is beszélt Tinkó Máténak adott interjújában. 

– Milyen lehet az egyén viszonya a mi történelmünkhöz, ha az önéletrajzok hitelessége felől közelítünk a kérdéshez?

– Engem mindig is érdekeltek a magyar önéletrajzok. A magyar történelem rengeteg hamisítást szenvedett, és ha azt valaki átélten és élményszerűen mondja el, azzal nagyon jót tesz az utókornak. És egészen más, hogyha valaki a saját életét idézi fel, arra emlékszik írásban, mint hogyha értékel egy korszakot. Lehet érezni, hogy az igazságnak, a valóságnak van egy jellegzetes szövete, és azt kell valahogy megőrizni mindig az emlékiratírásban. A fikciós jelleget mindig érezni, mert nem elég benne az úgynevezett véletlen mozzanat. Azt az élet egyedi módon adagolja, ezeket a véletlen mozzanatokat kell megtalálni.

 Volt-e abban direkt szándék, hogy akár történelmi személyek, akár a magyar történelemben azóta kultikussá vált események, úgymint 1956 tapasztalata, megelevenedjenek?

– Ezekre emlékeztem. Úgy látszik, az ember nem véletlenül emlékszik. Úgyhogy igaza lehet a római történetíróknak.

– Beszél súlyos gyermekkori betegségéről a Diftéria című fejezetben. Mennyire volt nehéz képileg megteremteni ezt az állapotot?

– A vártnál rövidebb lett a betegség leírása, mert kábulatban töltöttem az időt. De a legfontosabbak így is benne vannak. Talán másnak nem azok a momentumok lettek volna hangsúlyosak, de én erre emlékeztem, különösen pedig arra, hogy a világ megoldását súlyos betegen a színek hozzák. A színeket próbáltam felidézni.

– A könyv hangsúlyos része az irodalom melletti tanúságtétel is.

– Ez is a betegségemből ered. Nagyon sokáig ágyba kényszerültem, gyönge voltam, és akkor tanultam meg olvasni, talán három és fél évesen. Az ágyba kényszerültem, és egymás után olvastam a könyveket, mert akkor fedeztem fel ezt az élményt.

– Szintúgy fontosnak tűnnek a felnőttekkel folytatott beszélgetések, melyek rendkívül életszerűen jelennek meg.

– A felnőttek a betegségem után kezdtek el mesélni nekem és beszélni hozzám. Igazából nem tartottak akkor már kisfiúnak, pedig nagyon kisfiú voltam, de látták, hogy figyelek, és hát beszélni is elfelejtettem, ennélfogva az ő szavaikat »ittam«. A figyelő tekintet elég volt. Nagyapám például olyan dolgokat mondott el nekem, amiket senkinek a világon. A feleségének sem, a többi felnőttnek sem, sőt azokat szerintem titokban tartotta, nekem pedig elmondta. Kisfelnőttnek kezdett tekinteni. Érdekes volt. Talán önmagának mesélt. Önmagának gondolta át a dolgokat. Visszaemlékezett, és a tükörbe nézve mondta. Nem érdekelte a hatás, amit rám tett, egyáltalán nem is fordult oda, hogy mit szólok hozzá – magában beszélt.”

 

A teljes interjú a Mindennapi Könyv oldalán olvasható.

A kötetről: mindennapkonyv.hu