„Tamás karaktere és emlékezete egyedülálló, mindannyiunk számára közös nevező” – olvashattuk a február 27-re szóló programleírásban. S valóban, mi sem mutatja ezt jobban, mint egy hatalmas terem, telis-tele emberekkel, akik még szívükben őrzik Cseh Tamás emlékét, és akik csupán azért gyűltek össze, hogy végig kísérjék a művész élettörténetét. S bár azt gondolnánk, hogy röpke másfél óra aligha elegendő egy hosszú és tartalmas életút feltárásához, mégis bátran kijelenthetjük, a Vecsei H. Miklós rendezésében előadott koncert tökéletesen rácáfolt erre. A (szintén) Vecsei által írt szövegkönyv, mely Bérczes László beszélgetőkönyve alapján valósult meg, több mint húsz dallal egészült ki az előadás során, így a történetmesélés mondhatni beágyazódott az eljátszott zenékbe (s fordítva), egy igazán kivételes koncertélményt teremtve ezáltal.
A három zenész – Ratkóczi Huba, Szabó Balázs és Vecsei H. Miklós – érzelmekkel teli előadásában izgalmas párbeszédeket, történeteket, élményeket hallhatott a közönség, kezdve attól, hogy a kis Tamás hogyan gyújtott rá az első cigarettájára, hogyan veszítette el épp emiatt az első barátnőjét és hogyan alapították meg és nevezték el életük első zenekarát: „Na gyerekek, sürgősen kell egy név, ami magyar, de úgy hangzik, mintha külföldi lenne, hogy átmenjen a komcsikon. Így lettünk Sztereó” – hangzott a történet. Néhány mulatságos csavar után tovább is barangoltunk az események sűrű erdejében, s szó szerint erdejében, hiszen az élet azon szakaszához értünk, melyben kezdetét vette az indiánlét. „A többiek már aludtak, a sátrak tetejéből szállt a fehér füst, és én éreztem, hogy ennek így kell lennie, hogy ez torokszorító gyönyörűség.” Volt aztán még kutyavilág, a mindenhol ott lábatlankodó ruszkik, apa-fia kapcsolat, de talán egyik sem volt olyannyira megható és egyben sorsfordító, mint Cseh Tamásnak az újdonsült társával, Bereményi Gézával való találkozása, mely gyökerestül megváltoztatta a fiatal művész életét. „Ma is látom Géza arcát, ahogy felém fordul: – Nem próbáljuk ki? – Kipróbálhatjuk.” S innen válik csak igazán érdekessé a történet.
Hirtelenjében ugyanis lakótársak lettek; ahogyan azt kell, kiolvashatatlan, össze-vissza cetlikre írt üzeneteket hagytak egymásnak, mulattak, zenéltek, még többet zenéltek, csak úgy röpködtek az albumok, az Antoine-ok és Désirék, s ahogyan – Vecsei hangján – Cseh Tamás is mondta: „Ahogyan azt mi ketten elénekeltük. Géza szövege és az én dalom, mintha összeért volna két álom.” Ha azt mondanánk, hogy különleges kapcsolat volt az övéké, talán még egészen visszafogottan vélekedünk a helyzetükről. Eljött az első nagy koncert pillanata, s utána még számtalan másik koncerté is. Voltak féktelen mulatozások, bormámor, és néhány sikertelennek bizonyuló kísérlet arra, hogy Tamás még véletlenül se rontsa el mindazt, amit egy-egy órában – az előadások alatt – felépített. Aztán eljött a búcsú pillanata; Géza eldöntötte, hogy nem ír többet dalokat, Tamás pedig nem kérdezte, hogy miért. Ugyanis megegyeztek, hogy amikor eljön az ideje, elengedik egymást. S a történet még így is folytatódik, persze már korántsem olyan lelkesedéssel, mint addig. A két zenész előadó – Vecsei és Szabó Balázs – tovább fűzi a szálakat; találkozás a szerelemmel; egy buta mondat, ami egészen házasságig vezet; kínos találkozások múltbéli arcokkal, mind-mind egy-egy odaillő dallal kiegészítve. Az est végéhez közeledve pedig eljött a számadás ideje, Cseh Tamás hirtelen egy Krisztina körúti templomban találja magát, és az ott elhangzó sorok még nekünk, nézőknek is igencsak torokszorongatóak. „Megyek, fölnézek és hopp, krisztinavárosi templom. Na mondom, te is itt vagy. Itt laksz bent a jó kis hűvösben, te, aki mindent tudsz, te akár még engem is meg tudnál gyógyítani. […] Leülök az egyik hátsó padba. Na, mondom, szevasz, itt vagyok. Csinálj velem, amit akarsz. […] És akkor látni kezdtem, nem őt láttam, hanem magamat. Persze semmi rossz nem múlt el, de ami össze volt törve ezer darabra, az hirtelen összeállt. Mi van, hogyha felszállok a villamosra? Mi van, ha nem a templom előtt nézek fel, hanem az OTP előtt? Mi van, ha a taxiból nem veszem észre a társaságot? Akkor talán sosem találkozok Gézával, és festő leszek, vagy tanár, aki még mindig tanít, de célját nem találja. Mi van, ha Éva nem fordul meg? Hány ember lehet így? Egy tizedmásodperccel később néz fel és már nem találja a helyét a világban.”
Szóval milyen is volt az előadás? Hidegrázós, könnymorzsolós, katartikus élmények sorozata, melyet csak még inkább fokozott Bereményi Géza jelenléte, aki az óriási tapsvihar közepette fellépett a színpadra az előadók mellé, hogy elmesélje a Csönded vagyok című dal különleges történetét; s ezt követően rögtön fel is csendültek a – talán már mindenki számára ismerős – sorok és amely méltó lezárása volt a Cseh Tamás emlékét felidéző fantasztikus estélynek.
„Most elmondom mid vagyok,
mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.”
A Várad című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat idei 8., augusztusi száma a manapság kevéssé olvasott-hivatkozott-játszott erdélyi íróra, drámaszerzőre, szerkesztőre, Sütő Andrásra irányítja a figyelmet a szellemi restitúcióknak fenntartott rovatban. Születésének 96., valamint egyetlen romániai szobrának felállítása 10. évfordulóján Székelyudvarhelyen tartottak megemlékezést június végén, Dávid Gyula irodalomtörténész és Lőrincz György író ott és akkor elhangzott beszédei olvashatók a friss lapszámban.
Léteznek olyan momentumok, amikor a haza és az otthon fogalmán keresztül – függetlenül minden nemzeti ünneptől – megidézhetjük a múltunk és népünk jeles örökségét. Ilyenkor az ember szíve kiszakad a mindennapok kusza és zajos kavalkádjából, élvezi és érzékeli a jelen pillanatait, amelyek eggyé válnak mindazzal a történelmi emlékezettel, amelyet egy vonós hangszer megszólaltatása, egy székely szoknya meglibbenése vagy egy fülbemászó dallam és énekszó tud felidézni.
„Szőcs Géza számomra az elmúlt fél évszázad legnagyobb erdélyi költője volt” – kezdte meg emlékidézését Farkas Wellmann Endre a 32. Művészetek Völgye Petőfi-udvarában, ahol a Jászai Mari-díjas színművész, Szilágyi Enikő szerkesztésében létrejött Szőcs-kötetet, A kolozsvári sétateret mutatta be. A kötet szerkesztése még a költő életében elkezdődött, azonban a Covid okozta tragédia megakadályozta, hogy Szőcs Géza a kezében tarthassa a véglegesített műalkotást.
A kötet szerkesztői, Ilyés Krisztina és Kincses Krisztina, immár két nagyszerű alkotóval, Birtalan Andrea költővel és Vöröskéry Dóra íróval karöltve mutatta be a 42 szerző műveit összegyűjtő antológiát. A kötet bemutatása főként a sokszínűség kulcsfogalma köré épült, az antológiában megjelenő fiatal szerzők ugyanis – bár különböző témakörökben gondolkodnak és alkotnak, mégis – képesek voltak mindannyian egy közös nevezőkkel is bíró szövegkorpuszt létrehozni.
Rózsaszínbe burkolózott a Művészetek Völgyének Petőfi-udvara egy péntek délutáni beszélgetésen, amikor a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, a magazin Szerelem lapszámának egyik interjúalanya, Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, valamint egy fiatal színészpalánta, Lipics Franciska, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatója a birtoklás, a hűség és még sok ehhez hasonló, érdekesebbnél-érdekesebb témakörön keresztül megpróbálták felfejteni a – több szempontból is felfejthetetlennek tűnő – szerelem fogalmát.
Lőrincz P. Gabriella költő volt a Magyar Kultúra magazin első vendége a 32. Művészetek Völgyében – s már a hangulatteremtés is rendhagyónak ígérkezett, hiszen a beszélgetés főként a magazin Elmúlás lapszámához kapcsolódott. Lehet-e önfeledt vidámsággal vagy legalábbis nem meghökkenve beszélgetni az ember életének egyik legfontosabb velejárójáról, a halálról? Bonczidai Éva, a magazin főszerkesztője többféleképpen is közelített a témához, és kérdéseivel vendégét a Szovjetuniótól kezdve a kárpátaljai rítusokon át egészen a női sorsokig minden fontos dologról végigkérdezte.
Elkezdődött a csíkcsomortáni Varga Sándor Verstábor, ahol évről évre tehetséges középiskolások gyűlnek össze az egész Kárpát-medencéből, és tíz napon át elismert művészek irányításával dolgozhatnak – versek és hegyek között.
Varga Sándor, a tábor névadója a Magyar Rádió egykori munkatársa volt, ő és felesége, Mihályi Magdolna álmodták meg egykor ezt a különleges Kárpát-medencei szintű verstábort azzal a céllal, hogy a nyelvterület különböző rangos versmondó versenyeinek díjazottjait további tehetséggondozásban részesíthessék.
„Mindig az alkotó emberek veszik észre a világ változásait” – kapaszkodom Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének megállapításába, amely július 21-én, pénteken a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Magyar Kultúra-sátrában tartott Felnőni a Kárpát-medencében című kerekasztal-beszélgetésen hangzott el.
Hazaszótár – A valahol szabadsága címmel indított beszélgetést a béke idején július 21-én, pénteken a bálványosi nyári szabadegyetem Magyar Kultúra-sátrában Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.