„Tamás karaktere és emlékezete egyedülálló, mindannyiunk számára közös nevező” – olvashattuk a február 27-re szóló programleírásban. S valóban, mi sem mutatja ezt jobban, mint egy hatalmas terem, telis-tele emberekkel, akik még szívükben őrzik Cseh Tamás emlékét, és akik csupán azért gyűltek össze, hogy végig kísérjék a művész élettörténetét. S bár azt gondolnánk, hogy röpke másfél óra aligha elegendő egy hosszú és tartalmas életút feltárásához, mégis bátran kijelenthetjük, a Vecsei H. Miklós rendezésében előadott koncert tökéletesen rácáfolt erre. A (szintén) Vecsei által írt szövegkönyv, mely Bérczes László beszélgetőkönyve alapján valósult meg, több mint húsz dallal egészült ki az előadás során, így a történetmesélés mondhatni beágyazódott az eljátszott zenékbe (s fordítva), egy igazán kivételes koncertélményt teremtve ezáltal.
A három zenész – Ratkóczi Huba, Szabó Balázs és Vecsei H. Miklós – érzelmekkel teli előadásában izgalmas párbeszédeket, történeteket, élményeket hallhatott a közönség, kezdve attól, hogy a kis Tamás hogyan gyújtott rá az első cigarettájára, hogyan veszítette el épp emiatt az első barátnőjét és hogyan alapították meg és nevezték el életük első zenekarát: „Na gyerekek, sürgősen kell egy név, ami magyar, de úgy hangzik, mintha külföldi lenne, hogy átmenjen a komcsikon. Így lettünk Sztereó” – hangzott a történet. Néhány mulatságos csavar után tovább is barangoltunk az események sűrű erdejében, s szó szerint erdejében, hiszen az élet azon szakaszához értünk, melyben kezdetét vette az indiánlét. „A többiek már aludtak, a sátrak tetejéből szállt a fehér füst, és én éreztem, hogy ennek így kell lennie, hogy ez torokszorító gyönyörűség.” Volt aztán még kutyavilág, a mindenhol ott lábatlankodó ruszkik, apa-fia kapcsolat, de talán egyik sem volt olyannyira megható és egyben sorsfordító, mint Cseh Tamásnak az újdonsült társával, Bereményi Gézával való találkozása, mely gyökerestül megváltoztatta a fiatal művész életét. „Ma is látom Géza arcát, ahogy felém fordul: – Nem próbáljuk ki? – Kipróbálhatjuk.” S innen válik csak igazán érdekessé a történet.
Hirtelenjében ugyanis lakótársak lettek; ahogyan azt kell, kiolvashatatlan, össze-vissza cetlikre írt üzeneteket hagytak egymásnak, mulattak, zenéltek, még többet zenéltek, csak úgy röpködtek az albumok, az Antoine-ok és Désirék, s ahogyan – Vecsei hangján – Cseh Tamás is mondta: „Ahogyan azt mi ketten elénekeltük. Géza szövege és az én dalom, mintha összeért volna két álom.” Ha azt mondanánk, hogy különleges kapcsolat volt az övéké, talán még egészen visszafogottan vélekedünk a helyzetükről. Eljött az első nagy koncert pillanata, s utána még számtalan másik koncerté is. Voltak féktelen mulatozások, bormámor, és néhány sikertelennek bizonyuló kísérlet arra, hogy Tamás még véletlenül se rontsa el mindazt, amit egy-egy órában – az előadások alatt – felépített. Aztán eljött a búcsú pillanata; Géza eldöntötte, hogy nem ír többet dalokat, Tamás pedig nem kérdezte, hogy miért. Ugyanis megegyeztek, hogy amikor eljön az ideje, elengedik egymást. S a történet még így is folytatódik, persze már korántsem olyan lelkesedéssel, mint addig. A két zenész előadó – Vecsei és Szabó Balázs – tovább fűzi a szálakat; találkozás a szerelemmel; egy buta mondat, ami egészen házasságig vezet; kínos találkozások múltbéli arcokkal, mind-mind egy-egy odaillő dallal kiegészítve. Az est végéhez közeledve pedig eljött a számadás ideje, Cseh Tamás hirtelen egy Krisztina körúti templomban találja magát, és az ott elhangzó sorok még nekünk, nézőknek is igencsak torokszorongatóak. „Megyek, fölnézek és hopp, krisztinavárosi templom. Na mondom, te is itt vagy. Itt laksz bent a jó kis hűvösben, te, aki mindent tudsz, te akár még engem is meg tudnál gyógyítani. […] Leülök az egyik hátsó padba. Na, mondom, szevasz, itt vagyok. Csinálj velem, amit akarsz. […] És akkor látni kezdtem, nem őt láttam, hanem magamat. Persze semmi rossz nem múlt el, de ami össze volt törve ezer darabra, az hirtelen összeállt. Mi van, hogyha felszállok a villamosra? Mi van, ha nem a templom előtt nézek fel, hanem az OTP előtt? Mi van, ha a taxiból nem veszem észre a társaságot? Akkor talán sosem találkozok Gézával, és festő leszek, vagy tanár, aki még mindig tanít, de célját nem találja. Mi van, ha Éva nem fordul meg? Hány ember lehet így? Egy tizedmásodperccel később néz fel és már nem találja a helyét a világban.”
Szóval milyen is volt az előadás? Hidegrázós, könnymorzsolós, katartikus élmények sorozata, melyet csak még inkább fokozott Bereményi Géza jelenléte, aki az óriási tapsvihar közepette fellépett a színpadra az előadók mellé, hogy elmesélje a Csönded vagyok című dal különleges történetét; s ezt követően rögtön fel is csendültek a – talán már mindenki számára ismerős – sorok és amely méltó lezárása volt a Cseh Tamás emlékét felidéző fantasztikus estélynek.
„Most elmondom mid vagyok,
mid nem neked:
vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék, csak csönd neked.”
