Kincses Krisztina: Időkapszula a magyar kultúra napjára

A rendezvény Demeter Szilárd, a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnökének köszöntőbeszédével kezdődött, melyben a kétszáz évvel ezelőtti reformkori eseményeket elevenítette fel. Azokról az évtizedekről beszélt, amelyek az 1820-as évektől a forradalomig számtalan, máig meghatározó nemzeti értéket hoztak létre, a Lánchídtól  a Magyar Tudományos Akadémiáig. „Ebben a 25 évben gyakorlatilag minden benne van, amire büszkék lehetünk, és ami minket ma magyarrá tesz” – jegyezte meg Demeter Szilárd, aki a Kisfaludy Károly alapításával létrejött Aurora című irodalmi közlönytől indulva, a honvéd szavunk reformkori jelentésén – melyet szintén Kisfaludy alkotott meg – és Petőfi meghatározó alakján keresztül haladva az 1848-as Nemzeti dal megszületéséig vázolta fel e meghatározó évek eseményeit.

Az előadás második felében Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője hívta játékra az ünneplő közönséget egy olyan kérdéssel, melyen talán – ha nem is éppen ilyen mértékű távlatokban gondolkodva, de – már többen is morfondíroztak életük során. A kérdés így hangzott: „Te mit tennél egy időkapszulába?” A főszerkesztőnő szerint olyan kérdés ez, mely tökéletes szempontként szolgálhat a reformkor megértéséhez. S hogy miként? Bonczidai Éva mindezt elsőként a civilizáció kriptájával példázta, egy nagyszabású időkapszulával, mely a 20. század szorongásait is tükrözi. Az 1930-as években ugyanis a kultúra átmenthetőségén gondolkodva létrehoztak egy időkapszulát, melybe olyan dolgokat gyűjtöttek össze, amelyek az emberi civilizáció korabeli fejlettségét, állapotát jelenítik meg. 1940-ben zárták le, és a tervek szerint 8113-ban nyitják fel.  De időkapszulának tekinthető Tutanhamon 1922-ben feltárt sírja is. A régészek hirtelen egy időkapszulában találták magukat, melyben az egymásra halmozott ókori tárgyak jelentős része értelmezhetetlennek tűnhet ennyi év távlatában. Mindez pedig ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy „a kultúra pusztán tárgyak által nem menthető át, azt, hogy miben hiszünk és hogyan gondolkodunk magunkról, az utánunk maradó tárgyak nem tudják teljes komplexitással közvetíteni”.

„Egy indonéziai vulkánkitörés befolyásolhatta-e Kazinczy életét, hathatott-e Petőfi Sándor költészetére?” – hangzott el a következő izgalmas felvetés. A kérdés természetesen nem véletlenszerű, hiszen az 1815-ben kitört Tambora vulkán az emberiség történetének legnagyobb vulkánkitörése volt, és döbbenetes módon mindez valóban összefüggésbe hozható a magyar reformkorral. A vulkánkitörés drasztikus klimatikus változást eredményezett, és ennek következményei befolyásolták a kolera terjedését is. A kolera volt az első világméretű járvány, 1831-ben egész Európában pusztított, ebbe halt bele Kazinczy Ferenc is, és évtizedekkel később Petőfi Sándor édesanyja, illetve Szendrey Júlia húga is. Ezt a kórt említi döghalálként Petőfi Sándor utolsó ismert verse, a Szörnyű idő… is.  „Az apokaliptikus képek a 19. századi irodalomban nem csupán esztétikai vagy retorikai elemek, nagyon konkrét tapasztalatokból erednek. Szemközt a pusztulással szinte magától értetődően fogalmazódik meg a kérdés: mi marad utánunk?” – tette hozzá a főszerkesztő, majd reflektálva az elmondottakra kiemelte: „Úgy gondolom, hogy ez a tapasztalat, ez a kérdésfelvetés és az ennek nyomán kibontakozó tenni akarás hozzájárult ahhoz, hogy a reformkor, ez a pár évtized ennyire jelentős korszak lett a magyar kultúrában.”

Az ünnepély további részében – ahogyan arra Bonczidai Éva is felhívta figyelmünket – egy időkapszulát bonthatott ki a közönség, melyben fontos üzenetek vártak a ma emberére. Az említett 19. századi üzenetek versek és zeneművek által váltak hozzáférhetővé, Szilágyi Enikő színművész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész osztályának másodéves hallgatói – Lipics Franciska, Tóth Norbert és Tassonyi Balázs –, valamint a Magyar Honvédség Szentendrei Katonazenekara előadásában. E verses-zenés műsor háttere egy kortárs vizuális kísérlet volt: Józsa István Örs mesterséges intelligencia segítségével készítette el az előadás háttérvetítésének anyagát, melyben a reformkor gondolatiságához, Petőfihez, a szabadságharchoz, a magyar identitáshoz, vívmányokhoz kötődő, különböző történeti korokat idéző vizuális asszociációkat fűzött össze. Az álomszerű képsorokat – mint a főszerkesztő megjegyezte – mintha egyfajta virtuális kollektív tudattalanból hozta volna felszínre.