Az iskola egy államosított kiskastélyban volt, ott tanítottam falusi tanerő koromban. A kéményen gólyafészek, az (elhanyagolt) épület körül a jobb időket látott nagy park, itt bóklászhatott, játszhatott a gyereksereg a tízpercekben. Az akkori csemetéktől hallani lehetett a „Királyom, királyom, adj katonát!” és néhány gyermekdalt is, azt is, amelyet még Bartók Béla gyűjtött Újszászon jó száz éve:
„Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta!
Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,
hadd kerüljem házadat, házadat.
Szita, szita péntek, szerelem csütörtök,
dob szerda!”
Néha a véletlen úgy hozta, hogy gólyák is a maguk módján hozzáadták a maguk kelepelő dalát, amelyikhez ez illik Sztankó Béla XIX. századbeli gyűjtéséből:
„Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja
síppal, dobbal, nádi hegedűvel.”
A mindkét dalban szereplő dob még a sámánhitű őseink vallási szertartásainak kelléke volt, és megőrződött a szövegekben, ha senki sem tudta is a szerepét; amint a szitáét sem, amelyre tett négy babszemmel lehetett jósolni még száz éve is. Valamikor a „bújj, bújj” dalocskát énekelni virágvasárnap volt szokása a nagyobbacska leánykáknak a szép tavaszi időben, vidékenként más-más szövegváltozattal, így például van a „bab szerda” és a „síppal, babbal” szerkezet is.
A virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásának emléknapja. Már a VII. századból ismeretes egy olasz, Bobbinóból való misekönyvből, hogy ekkor körmenetet tartottak, amelyik voltaképpen a bevonulást jelképezte. Ennek történetét János evangélista írta le. A Biblia e része magyarul 1466-ból, a Müncheni kódexből idézhető, mai írásra áttéve így:
„Holdá [’másnapra’] kelne kedeg sok gyölekezet, ki gyölekezett vala az innep napra, mikor hallotta volna, mert Jézus jött Jeruzsálembe, vevék a pálmáknak ágait, és menének neki ő eleibe.”
A számos bibliafordításból egy közelmúltbeli így adja vissza a szövegrészt:
„Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására […]”
Az evangélista által említett pálmaágak a latin nyelvű bibliákban is megvannak („acceperunt ramos palmarum”), az ünnepet ennek folytán a pálmák vasárnapjának nevezték (domica palmarum). Hazánkban a pálmát helyettesítendő a virágzó fűzfaág jött szokásba az ünnep jelképére, és a húsvét előtti (virág)vasárnapi liturgia része lett a barkaszentelés. Az ágakat rendszerint a gyerekek szedték a határban. A szentelt barka védett a tűzvésztől, embert, jószágot óvott a betegségektől, ha kitűzték a földeken, a termésre is ügyelt.
Látszólag messze esik a pálmától az a tavaszi szokás, amelyik Zobor vidékén dívott, a villőzés. A villő, az ’ág’ latin villus szó torzult alakja, vagyis a latint használó egyházi nyelvezet a háttér. A lányok földíszített fűzfaágakkal járták a falu házait: „Van maguknak virágvasárnapjuk?” Az igenelésre ezt énekelték:
„Kié, kié ez a ház?
A jámbor emberé.
Benne van egy vetett ágy,
az mellett ringó bölcső,
Haj, villő!
Falu végén selyemsátor,
Haj villő!
Jaj, de piros a mező,
de nem az ibolyától,
hanem a rózsától.
Haj, villő!
Falu végén selyemsátor,
Haj, villő!”
Manapság is előfordul, hogy a virágvasárnapra a gyerekek készítenek egy bábut, felöltöztetik, ez a kisze (vagy kice, kiszőce, kicevice meg más változat), amellyel összejárják a falut. Majd a kiszét levetkőztetve a patakba vetik. A kiszehajtás és a villőzés egyaránt varázslás, nemcsak egészséget teremt, a telet is eltemeti minden rosszal együtt, de a megújulást is jelképezi, az új, a minden szempontból termékeny jövőt éppúgy, mint Jézus bevonulása, említenek is zöld ágat:
„Haj, ki kisze haj, kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget, haj kisze haj!”
⁕
„Kicevice, villő!
Majd kivisszük kicevicét, villő!
Majd behozzuk a zöld ágat, villő!
A lányokrajó szerencsét, villő!
Sokakban többnyire gyermekkori élmények alapján föl-idéződnek a virágvasárnapi, húsvéti élmények. Nemritkán virágvasárnap előtt is szokás volt passiót tartani. Csoóri Sándor versében efféle jelenet nyomai mutatkoznak; a szamárháton Jeruzsálembe tartó Jézus, a hozsannázó bokrok (a pálmaág helyett), a borhegy (a Koponyák hegye helyett), az apostolok mint felhő. A vers címe csapán ráadás mindehhez:
„Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk – –” […] (Virágvasárnap)
Nagy László lírájában mintegy Jézus szenvedéstörténetének elemeire ismerhetni. A Golgota-hegy, a keresztre feszítés kapcsán a szögek (és kalapács), a szamár („vérem csacsija”) enyhítve-erősítve a tragédiát, de ott van a jászol is, amely az istenfia születésével ellentétbe kapcsolja a költői én állapotát:
„Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz – mondja egy szózat –, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. – Emlék a pokolból, emlék – kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem […]” (Jönnek a harangok értem)
Jobbára a tavasz hangulata érződik, alig kivehető a vallási vonatkozások háttere Füst Milánnak abban a versében, amelyiket csupán első verskötetében, 1913-ban jelentetett meg, majd elhagyta. A címadással a költő jelzi, hogy homályos, nem teljesen átlátható eseményről – látomást valaki utazóról és angyalokról – számol be, amelyik azonban nehezen köthető a biblikus hagyományhoz, viszont a virágvasárnapi felhő képzete jócskán, 1913-ból előzi a Nagy László-versbelit:
„Dicsérem én valamennyi virágot!
De mindük közt a rózsa: legszebb!
Tavaszi rózsák, ti úgy ültök a fán,
Mint a kanári madár, ki hűvös tavaszszal
Leült a rügyellő rózsatőre s fázván
Igen didereg szegény.
Virágvasárnapi felhő, messzire szállasz!…
Hahó, ott repül egy tépett rózsakosár!
Szép a világ ma! – Szép vagy ó vasárnap! Vívják
Éneklő tornyaid az ittas egeket!
S lánykáid éneke, bástyáid koszorúja, délceg katonáid
A mennyei lakósok csudálatára vannak!
Felülének angyalok szekérre utazni,
Holdas országúton járni, nézni a völgyeket,
S nézve a völgyeket, tóba fürödni.
S amint így utaztak…
Hol üres az éji tér s két torony áll magában,
S hol egy vad folyamnak zsilipjei zúgnak,
S fenn a hidegben, hol két csillag búgva melegszik:
A hegyekről egy alvajáró jött szegény!
Ki nem köszönti őket: csudálkozva nézik, –
Angyalnak nem köszönt és búsan ment tovább?
S virágvasárnap éjszakáján alvó
Réteken jár és reájuk nem figyel.
És rózsákat szoritva jó szivére szüntelen
Csak feltekint a szelid holdvilág felé!
Ki messzi ment és vissza sose nézett:
Sokáig megcsudálták még az álmodót
Amig alakja az árnyba olvadó, sötét
Két torony között a messzeségbe tűnt.
Akkor megpróbálták fényes szárnyaik!
S a két torony felett csattogva fényesen
Négy arkangyal szállt az álmodó után
A két torony között a messzeség felé! (Virágvasárnapi ballada)
A mindennapok futását az ünnepek szinte megállítják, támpontot adnak az eseményeknek, akár a Füst-versben szálló virágvasárnapi felhő tépett rózsakosara, akár valamilyen szomorú esemény is az. Sütő András drámájában az igazságát kereső lócsiszár tragédiája éppen ezért csatolódik a jeles naphoz (Egy lócsiszár virágvasárnapja). A múlt századi világháborús szörnyűségeket szintén virágvasárnaphoz, az emléket rögzítő ünnephez köti Ágh István:
„A falu közepén, Szabó Jánosék háza elé csapott egy bomba, a gazda éppen látogatóját, Czirákit kísérte kapujáig, ott találták őket lefejezetten, szétmarcangolva. Másnap, virágvasárnap valami rossz szekrényben földelték el őket a temető hátulsó jobb sarkába, mi pedig az özvegyet a hét gyerekkel, állatostul befogadtuk hétfőn.” (Kidöntött fáink suttogása)
Bertha Bulcsu írásában a gyerekkori bombázás rögzült az ünnepnaphoz, egy idegennel beszélgetve derül ez ki:
„Visszatérnek az amerikai gépek, és végiggéppuskázzák az utcát. Újabb halottak. Remegés és öröm… Élve maradtam. Beljebb, az utca túloldalán házak égnek. Virágvasárnap Nyárádiék háza is telitalálatot kapott. Alacsony parasztház volt. Mi az ablakból átláttunk felette, s a messzeségben a teret a Szentgyörgyhegy hatalmas bazaltkék tömege zárta le.
*
Ezt a temetőt az amerikaiak összebombázták… Virágvasárnap volt… – szólaltam meg hangosan.
A sovány fiatalember megállt, rám nézett:
– Honnan tudja?
– Itt laktam valamikor, gyermekkoromban…” (Balatoni évtizedek)
Más nem, csupán a láncszakító gyerekjáték katonásdija fér meg a „Bújj, bújj, zöld ág”‑gal.
A korán jött tavasz és az ezzel járó ifjonti mozgékonyság ismét eszünkbe juttatja, hogy baj van velünk. Állandóan és visszatérően baj van velünk, s ennek tüneteit még ünnepeljük is. Az van ugyanis, hogy krónikusan alkalmatlanok vagyunk a birodalmakba való integrálódásra. Mindegyre eluralkodik rajtunk az a gyanú, hogy magyarra fordítva az integrálódás beolvadást jelent. És bár nem mi, hanem globálisabb érvényű koponyák gondolták úgy, hogy létezni annyi, mint különbözni, mi ezt nagyon komolyan vettük. Ebből lett aztán a nagy baj 1848-ban is, 1956-ban is, majd kisebb-nagyobb bajok még sokszor.
Legyen ez a nap azé az emberé, aki minden emberi romlottság ellenére is tiszta gyermeki szívvel ragaszkodott a bűneiben bukdácsoló néphez, aki sokat szenvedett, és akinek segítő kéz helyett a sors csupán egy botot nyomott a kezébe, hogy azzal bicegjen fel s alá szüntelen, egy soha, még csak meg sem született igazságért. Aki egy nemzedék sorsát vállalta magára, s cserébe az csúnyán elfeledte. De mi most emlékezünk rá, és nemcsak azért, mert ma van születésének 125. évfordulója, hanem pusztán csak azért az egyszerű tényért, mert emlékeznünk kell.
Sok hasonszőrűvel ellentétben Mikszáth Kálmán nagyon szerette volna, ha három fia közül valamelyik továbbviszi írói tehetségét. Jánoska négyévesen meghalt, így maradt Kálmán László és Albert. Mindketten jogi pályára léptek, de amíg az idősebbik maradt a kaptafánál, s a főispánságig vitte, addig Albert kacérkodott az írással, s Benedek Marcellel közösen Virágfakadás címmel lapot is szerkesztett, s egyetemi tanulmányaival párhuzamosan írogatott is a különböző pesti lapokba.
„Moldova Györgyről rendkívül nehéz elfogulatlanul ítélkeznünk. Nehéz vállalnunk az objektív kritikus szempontjait, hiszen a mi generációnk, a nemrégen kiöregedett tizenévesek számára az ő művei nyitották meg a kaput, amelyik a mai magyar próza fölbecsülhetetlenül gazdag tartományába vezet.”[1] – írja Pósa Zoltán Csaba 1973-ban az akkor már húsz éve írásokat közlő Moldova Györgyről.
Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni.
Nőnap alkalmából egy csokrot állítottunk össze, ezúttal a 19. és a 20. század néhány meghatározó nőalakja történetéből. Mind a négyen alkotók voltak, akik a rengeteg szenvedés ellenére is kitartottak a céljaik mellett. Közös célok voltak ezek, melyeknek alapja mindenik esetben az irodalom, a művészet szeretete.
Áttekintve a délvidéki magyarság két világháború közötti történetét, világossá válik, hogy egy kisebbségbe szorult közösség sorsát olyan belpolitikai vagy világpolitikai tényezők befolyásolják, amelyekre az adott közösségnek nincs vagy alig van ráhatása. Elég, ha mindjárt a trianoni békediktátumra gondolunk, és említhetnénk a királyi diktatúra bevezetését 1929-ben, aminek következtében betiltották a Magyar Pártot, vagy az 1934-es marseille-i merényletet, amely után mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki Jugoszláviából.
Aki ismeri az 1970–1980-as évek csehszlovákiai magyar irodalmát s annak történéseit, illetve aki emlékszik még rájuk, tudja, milyen szerepet játszott abban s azokban, illetve annak előremozdításában, az egyetemes magyar irodalom részeként történő értelmezésének kísérleteiben, ablakai tágabb térségekre nyitásában, s az 1968 utáni husáki neosztálinista konszolidáció Prokrusztész-ágyából való kibillentésére irányuló törekvésekben Balla Kálmán.
Végh László a pozsonyi Kultúrakutató Intézet tudományos munkatársa volt tíz éven keresztül, majd ugyanennyi időt töltött a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalában, mint nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadó. Volt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének szaktanácsadója, a Csemadok Országos Választmányának főtitkára, a Bibliotheca Hungarica Alapítvány egyik alapítója és kuratóriumi tagja, majd 1997-től a Fórum Intézet munkatársa, a Bibliotheca Hungarica igazgatója, egészen a nyugdíjazásáig, jelenleg a Szlovákiai Magyar Levéltár igazgatója.