„Nem a halál nehéz, hanem ami előtte van.”
(Moldova György)
„Moldova Györgyről rendkívül nehéz elfogulatlanul ítélkeznünk. Nehéz vállalnunk az objektív kritikus szempontjait, hiszen a mi generációnk, a nemrégen kiöregedett tizenévesek számára az ő művei nyitották meg a kaput, amelyik a mai magyar próza fölbecsülhetetlenül gazdag tartományába vezet.”[1] – írja Pósa Zoltán Csaba 1973-ban az akkor már húsz éve írásokat közlő Moldova Györgyről. Ez a húsz év amilyen hosszú időszak, olyan termékenynek is bizonyult az író részéről, hiszen Moldova György már az első írásával, amely 1955-ben jelent meg, – akarva-akaratlanul is – magára irányította a figyelmet. Tehát akkor és ott kezdődött mindaz, ami mára már így cseng: „Moldova az utolsó írósztárok egyike.”[2] Az írósztárság több a figyelem megszerzésénél, ez annál sokkal komplexebb folyamat (volt mindig): Moldova tehetségének és világlátásának köszönhetően egy újfajta hangon szólal meg írásaiban, s ez az újdonságnak számító megszólalásmód már a kezdetektől figyelmet vont maga után. Azonban az író sosem leplezte, hogy szomjazná a sikert, az elismerést. Gyakran viccelődött, hogy két utcát már elneveztek róla Budapesten: a Mester és a Szép utcát.
Rögtön az első közlése utáni évben az új magyar próza legnagyobb tehetségeinek ígéretei közé sorolják, s már 1959-ben bebizonyosodik, hogy a szakma bizalma nem hiábavaló: ,,Moldova György, a tehetséges fiatal író, akinek a fejéből a papagáj, illetve az alapötlet kiröppent, duzzadó ambíciókkal eltelve írta meg a filmet Gantner Jánossal összefogva.” [3] – olvashatjuk a Szerelem csütörtök című film egyik ajánlószövegében. S talán az sem mellékes, hogy az azóta több mint egymillió nézőt bevonzó film írója az alkotás folyamatának évében még főiskolás diák, az íróról és társszerzőjéről több ízben is kiemelik „éveik száma együtt sem több negyvenötnél” [4]. A film tematikája – amely az akkori „élet meglehetősen kényelmetlen és fájó kérdésére tapint rá: a lakáshiányra” [5] – pedig szépen beilleszkedik abba a „Moldova-univerzumba”, ahol az író az aktuális társadalmi problémákat merészen veszi bonckés alá. Ám a sokgyermekes zsidó munkáscsaládba beleszületett író a műveltsége és tájékozottsága ellenére sem tudott, és nem is kívánt lépést tartani a késő modern irodalom nyelvi-poétikai fordulataival, s meglehet, ennek köszönhető mindaz, hogy a kései könyveiről írt kritikák elutasító és negatív visszajelzésekről számolnak be. Persze Moldova György bölcsessége is szavakban mérhető: „Rossz könyvem van, de hazug, tisztességtelen nincsen.” [6]
A több mint nyolcvan könyv szerzőjének alkotásait nem kevés alkalommal „esztétikailag kifogásolható, eltúlzott, vagy nemritkán igazságtalan vélelem határolja”[7], ám az olykor pontatlan és tendenciózus forráshasználatával, az elnagyolt következtetéseivel és anekdotikus érvelésmódjával is olyan szövegeket hozott létre, amelyek a történészek munkáit egészítik ki; a regényei szereplőivel, riportkönyveivel, szociográfiáival „közelebb hozza az utókor számára a vitatott időszakot” [8].
„Sok évtizedes viszonylatban Moldova György a mai magyar próza egyik leghatásosabb, s egyben legvitatottabb képviselője volt.” [9] – olvassuk a 2022-ben elhunyt íróról a megemlékező írásokban elbújó sorokat, s próbáljuk megérteni, megfejteni azt a paradoxállapotot, amelyet a szerző pusztán a szépirodalmi alkotásaival teremtett meg. Azt viszont bizton állíthatjuk: a méltán kiérdemelt kettős József Attila-díjas író „vitatható és vitatandó is, de olyan, akiről érdemes beszélni. Mert volt valaki.”[10]
[1] Pósa Zoltán Csaba, A Moldova kérdés, Hajdú-Bihari Napló, 1973.
[2]; [6] Meghalt Moldova György, az utolsó írósztárok egyike, Új Szó, 2022.
[3] Palásthy György, Fiatalok a filmgyárban, Film Színház Muzsika, 1959.
[4] Uo.
[5] Uo.
[7]; [8]; [10] Dévényi István, Vázlat Moldova Györgyről, Magyar Hang, 2022.
[9] V. A., A silányság örök ostorozója, Szabad Föld, 2022.
Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni.
Nőnap alkalmából egy csokrot állítottunk össze, ezúttal a 19. és a 20. század néhány meghatározó nőalakja történetéből. Mind a négyen alkotók voltak, akik a rengeteg szenvedés ellenére is kitartottak a céljaik mellett. Közös célok voltak ezek, melyeknek alapja mindenik esetben az irodalom, a művészet szeretete.
Áttekintve a délvidéki magyarság két világháború közötti történetét, világossá válik, hogy egy kisebbségbe szorult közösség sorsát olyan belpolitikai vagy világpolitikai tényezők befolyásolják, amelyekre az adott közösségnek nincs vagy alig van ráhatása. Elég, ha mindjárt a trianoni békediktátumra gondolunk, és említhetnénk a királyi diktatúra bevezetését 1929-ben, aminek következtében betiltották a Magyar Pártot, vagy az 1934-es marseille-i merényletet, amely után mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki Jugoszláviából.
Aki ismeri az 1970–1980-as évek csehszlovákiai magyar irodalmát s annak történéseit, illetve aki emlékszik még rájuk, tudja, milyen szerepet játszott abban s azokban, illetve annak előremozdításában, az egyetemes magyar irodalom részeként történő értelmezésének kísérleteiben, ablakai tágabb térségekre nyitásában, s az 1968 utáni husáki neosztálinista konszolidáció Prokrusztész-ágyából való kibillentésére irányuló törekvésekben Balla Kálmán.
Végh László a pozsonyi Kultúrakutató Intézet tudományos munkatársa volt tíz éven keresztül, majd ugyanennyi időt töltött a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalában, mint nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadó. Volt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének szaktanácsadója, a Csemadok Országos Választmányának főtitkára, a Bibliotheca Hungarica Alapítvány egyik alapítója és kuratóriumi tagja, majd 1997-től a Fórum Intézet munkatársa, a Bibliotheca Hungarica igazgatója, egészen a nyugdíjazásáig, jelenleg a Szlovákiai Magyar Levéltár igazgatója.
„Ő már nincs velünk, de a költészete, mint egy halott galaxis csillaga, időnként felvillan, sugároz felénk, a mi feladatunk, az utókoré pedig az, hogy értőn dekódolja a kapott jeleket” – mesélte Bánki Beni fiatal költő, amikor a tíz éve elhunyt Borbély Szilárd József Attila-díjas alkotóról kérdeztem.
Tamás Lajos szláv ősök leszármazottjaként lett a Trianon után újjáinduló felvidéki magyar irodalom egyik kedvence. Talán csak Mécs Lászlót és Győry Dezsőt olvasták többen. Tomaschek Lajosként született 121 éve, Szereden, iskoláit Pozsonyban, majd Budapesten végezte, de visszatért Pozsonyba, ahol a Toldy Kör főjegyzője és történetének megírója lett.
A történet váltakozva, Pesten és Szentendrén játszódik az 1900-as évek közepe-vége felé. A kortársak által tehetségtelennek vélt fiatal tollforgató, hóna alá csapva néhány versét, a kor legnagyobb költőjéhez igyekszik, hogy végre kiderítse: ő maga költő-e vagy sem. S hát, „Urám, mágá költő!” – feleli a mester.
Milyen indíttatásból kezdett el böjtölni, és hogyan nyilvánul meg az életében ez az önmegtartóztatási attitűd? – tettük fel a kérdést néhány olyan személynek, akikkel már korábban is találkozhattunk a Helyőrség.ma oldalán. A kérdésünkre Rácz Norbert kolozsvári unitárius lelkész, Leczo Bence író, Csender Levente József Attila-díjas író és Heinczinger Mika, a Misztrál Együttes alapítója válaszolt.