Tamás Lajos szláv ősök leszármazottjaként lett a Trianon után újjáinduló felvidéki magyar irodalom egyik kedvence. Talán csak Mécs Lászlót és Győry Dezsőt olvasták többen. Tomaschek Lajosként született 121 éve, Szereden, iskoláit Pozsonyban, majd Budapesten végezte, de visszatért Pozsonyba, ahol a Toldy Kör főjegyzője és történetének megírója lett. Előtte évekig újságíróként kereste a kenyerét, az Új Auróra szerkesztője, majd a Darkó István által fémjelzett Magyar Írás és Tátra munkatársa volt. A húszas évek közepétől rendszeresen publikálták verseit a Prágai Magyar Hírlapban, első önálló verseskötete 1926-ban jelent meg Berlinben, a Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztálya gondozásában, Jóságom sátora címmel. (Ebből válogattuk mi is a verseit.) Ezt követte egy évvel később ugyanitt A jóság dalai, 1929- ben az Üvegen keresztül, majd 1932-ben a Fonál mentén (a Magyar Minerva kiadásában), s végül 1935-ben a budapesti Lampel gondozásában egy válogatáskötet, a Hamuszínű ég alatt. A második világháború vérgőzös évei már a Magyarországhoz időközben visszacsatolt Komáromban érték, ahol időközben családot alapított. Komáromi évei alatt Mi történt a Kompkötő-szigeten? címmel, saját rajzaival, egy ifjúsági regényt is megjelentetett. Lánya született, de az apai boldogsága nem tarthatott sokáig, őt is várta a katonai behívó. A háború végén nyugati fogságba esett, Auerbach, Pressath és Amberg érintésével tért haza 1946-ban. Hazatérése után Komáromból családostul áttelepül Budapestre, innen Székesfehérvárra, ahol főelőadóként dolgozott. Viszonylag fiatalon, 57 évesen halt meg Budapesten. Itt is van eltemetve a Farkasréti temetőben.
Pályája elején Ady volt rá nagy hatással, de korán elkönyvelték a mindenféle kisebbségbe, idegen létbe szorult kisember mindennapi problémáit, érzésvilágát megjelenítő katolikus-konzervatív poétának, akinek állandó útitársai a kiszolgáltatottak, elesettek, munkások. „Tamás Lajos kisebbségi, kisvárosi és kispolgár költő” – írta róla Varga Imre, míg Csanda Sándor azt hangsúlyozta, hogy „Tamás természetes, póz nélküli kifejezésekre törekszik, kerüli a diszharmóniát, jól érzi magát a vágy, a sejtés érzelmes világában, de sokszor nem tudja elkerülni az egyhangúságot, a szürkeséget.”
„Nyelve voltam egy kihűlt kornak//s csak dombnak láttak, nem oromnak” – írja egyik utolsó versében, alig pár évvel a halála előtt, s mint kiderült, az utókora már a dombot se látta meg a költészetében. A 2003- ban megjelent szlovákiai magyar költészeti antológia már egyetlen versét sem közli.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
A történet váltakozva, Pesten és Szentendrén játszódik az 1900-as évek közepe-vége felé. A kortársak által tehetségtelennek vélt fiatal tollforgató, hóna alá csapva néhány versét, a kor legnagyobb költőjéhez igyekszik, hogy végre kiderítse: ő maga költő-e vagy sem. S hát, „Urám, mágá költő!” – feleli a mester.
Milyen indíttatásból kezdett el böjtölni, és hogyan nyilvánul meg az életében ez az önmegtartóztatási attitűd? – tettük fel a kérdést néhány olyan személynek, akikkel már korábban is találkozhattunk a Helyőrség.ma oldalán. A kérdésünkre Rácz Norbert kolozsvári unitárius lelkész, Leczo Bence író, Csender Levente József Attila-díjas író és Heinczinger Mika, a Misztrál Együttes alapítója válaszolt.
A Kossuth-díjas író-költő hiányával sorstársai, a magyar kortárs irodalom kiemelkedő alakjai papíron küzdöttek meg: írtak mindarról, amit tőle tanultak, amit ő miatta, vagy általa jegyeztek le füzeteikbe, s arról a hiányállapotról is beszámoltak, amivel az élő irodalom kénytelen – Tandori távozásának következményeként – szembenézni.
Néhány napja a II. kerületi Csalogány utca 3/C alatti lakóház homlokzatán emléktáblát helyeztek el Papp Tibor (1938–2018) József Attila-díjas költő, vizuális művész, számítógépes irodalom úttörője, műfordító, tipográfus, szerkesztő, a magyar és francia avantgárd kiemelkedő képviselője emlékére. A Képes Gábor író és Őrsi Gergely II. kerületi polgármester kezdeményezésére elkészült emléktábla Fáskerti István, az ismert szobrászművész és kőszobrász alkotása, mely Budapest egyik legszebb emlékeztető táblája a műfajban.
„Egy farsangi bál kell ahhoz, hogy úgy öltözzünk föl – ami egyébként anélkül is lehetséges volna –, ahogy a szívünk mélyén, akár mindennap járnánk” – mondja Németh Hajnal Aurora, az Aurora FolkGlamour megálmodója. Az iparművész azt vallja, csakis a mi felelősségünk az, hogy az ősi népi kultúra milyen formában kerül be a jelenünkbe, mindennapjainkba. Németh Hajnal Aurorával különböző népszokásokról, a farsangi időszakról és a közelgő téltemető ünnepségről is beszélgettünk.
De ki is volt ő valójában? A kérdés nem egyszerű, hiszen Móra Ferenc személye nem könnyen ragadható meg egy száraz tisztségfelsorolásban. Mégis, lássuk, mit tartogat a repertoár: „Akik csak a költői művei után ismerték, azok a méhesében pipázgató urambátyámat láthatták benne.” (Herczeg Ferenc) [1] Tehát költő. Kezdjük mondjuk ezzel. A kis Ferenc még jóformán hátulgombolós, amikor a szerény családi körülmények ellenére, bátyja nyomdokain lépkedve elindul a művelődés útján.
Az érettségink előtti ősszel hárman kopaszra nyiratkoztunk, ami nagy feltűnést keltett a gimnáziumban. A tanerők (egyikük a hírek szerint pufajkás volt) szimatoltak cselekedetünk oka után október 23. közelsége miatt, hátha harmadik évfordulójára szántuk „ellenforradalmi” tüntetés gyanánt a tar fejet. Szerencsénkre voltak olyan tanár urak is, akik elsimították az ügyet.
Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem.
Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.
Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…