Juhász Dósa János: Csak dombnak látták, nem oromnak

2024. február 17., 09:28
Tamás Lajos

Tamás Lajos szláv ősök leszármazottjaként lett a Trianon után újjáinduló felvidéki magyar irodalom egyik kedvence. Talán csak Mécs Lászlót és Győry Dezsőt olvasták többen. Tomaschek Lajosként született 121 éve, Szereden, iskoláit Pozsonyban, majd Budapesten végezte, de visszatért Pozsonyba, ahol a Toldy Kör főjegyzője és történetének megírója lett. Előtte évekig újságíróként kereste a kenyerét, az Új Auróra szerkesztője, majd a Darkó István által fémjelzett Magyar Írás és Tátra munkatársa volt. A húszas évek közepétől rendszeresen publikálták verseit a Prágai Magyar Hírlapban, első önálló verseskötete 1926-ban jelent meg Berlinben, a Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztálya gondozásában, Jóságom sátora címmel. (Ebből válogattuk mi is a verseit.) Ezt követte egy évvel később ugyanitt A jóság dalai, 1929- ben az Üvegen keresztül, majd 1932-ben a Fonál mentén (a Magyar Minerva kiadásában), s végül 1935-ben a budapesti Lampel gondozásában egy válogatáskötet, a Hamuszínű ég alatt. A második világháború vérgőzös évei már a Magyarországhoz időközben visszacsatolt Komáromban érték, ahol időközben családot alapított. Komáromi évei alatt Mi történt a Kompkötő-szigeten? címmel, saját rajzaival, egy ifjúsági regényt is megjelentetett. Lánya született, de az apai boldogsága nem tarthatott sokáig, őt is várta a katonai behívó. A háború végén nyugati fogságba esett, Auerbach, Pressath és Amberg érintésével tért haza 1946-ban. Hazatérése után Komáromból családostul áttelepül Budapestre, innen Székesfehérvárra, ahol főelőadóként dolgozott. Viszonylag fiatalon, 57 évesen halt meg Budapesten. Itt is van eltemetve a Farkasréti temetőben.

Pályája elején Ady volt rá nagy hatással, de korán elkönyvelték a mindenféle kisebbségbe, idegen létbe szorult kisember mindennapi problémáit, érzésvilágát megjelenítő katolikus-konzervatív poétának, akinek állandó útitársai a kiszolgáltatottak, elesettek, munkások. „Tamás Lajos kisebbségi, kisvárosi és kispolgár költő” – írta róla Varga Imre, míg Csanda Sándor azt hangsúlyozta, hogy „Tamás természetes, póz nélküli kifejezésekre törekszik, kerüli a diszharmóniát, jól érzi magát a vágy, a sejtés érzelmes világában, de sokszor nem tudja elkerülni az egyhangúságot, a szürkeséget.”

Nyelve voltam egy kihűlt kornak//s csak dombnak láttak, nem oromnak” – írja egyik utolsó versében, alig pár évvel a halála előtt, s mint kiderült, az utókora már a dombot se látta meg a költészetében. A 2003- ban megjelent szlovákiai magyar költészeti antológia már egyetlen versét sem közli.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)