– Mennyi időd van neked, hogy ilyeneket énekelsz? – kapom meg sűrűn egy-egy koncert után. Igen, 18 éves vagyok, és komolyzenét éneklek. És nem, nem erőszakolták rám.
Furcsa, nem igaz? Egy fiatal, aki nem tuc-tuc, bum-bum zenét hallgat. Létezik még ilyen? Létezik. Csak sajnos egyre kevesebben vagyunk. Nem konkrétan a komolyzene-kedvelőkre gondolok, hanem az igazi zene kedvelőire. Mert, ne haragudjon meg senki, de ezt a mai csim-bumot nem nevezném zenének. A zenét a hangszer vagy az ének teszi azzá. Meg a lélek, a szeretet.
A zene és az ember kapcsolata egészen a kezdetek kezdetére nyúlik vissza. Általa ki tudjuk fejezni magunkat, el tudunk zárkózni a világtól. Az idők során természetesen fejlődött, átalakult ez a művészet. Egyre több hangszert készítettünk, egyre kifejezőbb dallamokat írtunk, énekeltünk. Énekeltünk, zenéltünk, és boldogok voltunk. Hogy miért írtam ezt a mondatot múlt időben? Azért, mert a mai emberről ez már nem mondható el. Talán amiatt, mert nincs időnk. A zenének nevezett valami ugyan ma is jelen van az életünkben, de köze sincs ahhoz, amit száz vagy kétszáz éve hallgattak, játszottak az emberek. Idő hiányában egyre kevesebb az ének, a hangszer, a dallam, és egyre több a gépi zaj, a monotonitás. Pontosan, most a technót írtam le. Amely a korombeliek körében a legelterjedtebb zenei stílus. Hálás vagyok a szüleimnek, amiért úgy nőhettem fel, hogy együtt énekeltük a kocsiban a régi, nyolcvanas és kilencvenes évekbeli slágereket. Hogy klasszikus zenei koncertekre mehettem velük, ezáltal megszerettették velem az igazi zenét. Nekik köszönhetően nem engedek a nyomásnak, és nem hagyom, hogy elveszítsük az igazi zenét. Ezért éneklek komolyzenét. Hogy megmutassam az embereknek, mi az igazi érték, megpróbáljam visszahozni, visszaadni azt, amit elvettünk magunktól.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy csak a komolyzene a jó. Én is hallgatok metált, rockot, popot, bluest és mást. Puszta lustaságból azonban nem szabad elengedni a hangszereket és a változatos dallamokat. Nem bízhatjuk rá a komponálást egy gépre. Mert a gépnek nincs lelke. A zenét pedig a lélek teszi igazán jóvá.
Hogy mit ajánlok? Azt, hogy merj más lenni. Merj mást hallgatni, mint a többiek! Ha épp Beethoven egyik szimfóniájához van kedved, hallgasd azt! Ha hörgős metálra van szükséged, hallgass azt! Ha csöpögős, melankolikus zenét hallgatnál, hallgass azt!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
A Csurka István – Néhány tanulmány egy életpálya megértéséhez című tanulmánykötet a magát népi, nemzeti és radikálisnak valló drámaírópolitikus halála után tizenegy évvel jelent meg. Ennyi idő talán már elegendő ahhoz, hogy objektíven, az aktuális politikai játszmáktól és érdekektől nem terhelve szemléljék őt kortársai, az irodalomtörténészek, történészek és a politikatudományok művelői.
Az újvidéki Polgári Magyar Daloskör alakuló közgyűlését 1896. december 27 én tartották meg, amelyen 136 tag jelent meg. A közgyűlés dr. Belohorszky János ügyvédet választotta elnöknek. A belügyminisztérium 1897. május 25-én hagyta jóvá az egyesület alapszabályát. Az új dalegyesület első fellépésére 1898. április 11-én került sor az Erzsébet Szálló dísztermében. Ezután a daloskör évről évre tevékenyebbé vált. Számos színdarabot vittek színre, valamint dalesteket tartottak.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Az olasz hadvezetőség 1915. október 16-án újabb nagy támadást indított az osztrák–magyar védelem ellen. A november 7-éig tartó 3. isonzói csatában a Krn hegycsúcstól (ma: Szlovénia) az Adriai-tengerig húzódó 60 kilométeres frontszakaszon – sokkal nagyobb kiterjedésben, mint az első két csatában – tombolt a harc. Ebben a csatában részt vett a szabadkai cs. és kir. 86/III. zászló alj, amely már 1915 júniusától az olasz hadszíntéren küzdött.
Gyanakodva mustrálni kezdted az előudvar hatalmasra terebélyesedett, lombosodott fügebokrát és a sűrű forzíciasövényt. Ágaik sűrűjében vígan megbújhat valaki. Sőt, morfondíroztál, az alacsony kovácsoltvas kerítést is bármikor átugorhatják. Kiugrik, beugrik, ki veszi észre?