Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát. Például amikor a vajdasági magyar irodalomról beszélt, és mondta, hogy most olyanok következnek, mint Bori. Ez az ötvenes években történt. Körülbelül hetven évvel ezelőtt. Ez elég idő, hogy múlttá forduljon a következés.
Egyébként „A Címzett: Bori Imre” kötetben/levélgyűjteményben, amely 2019-ben jelent meg, ott van egy Vigh István-levél is (a 191. oldalon). Itt most beugrik, hogy többször láttam, hogy Vigh tanár az utcán postaládába dob levelet. (Ilyen is volt akkoriban Becskereken. Sok más is. Párhuzamos magyar osztályok is.) Vigh István 1962-ben írta a levelét Borinak. Ekkor már Belgrádban jártam egyetemre, nem lehettem tanúja, hogy középiskolai tanárom hová dobja be a borítékokat. A gyűjteménybe foglalt levélben Pista arra kéri Imrét, hogy szervezzen egy találkozót Sinkóval.
A Sinkó–Bori kapcsolat az én emlékeim közt is megmaradt. 1963-ban kerültem Újvidékre. Nem volt könnyű választani a családi ügyvédi iroda és az újvidéki Jogi Kar között. A mérleg nyelvét az mozdította el, hogy a Symposion is Újvidéken működött – és akkoriban (internettelen korban) az együttélésnek még egyértelmű feltételét képezte az ugyanott élés. Nem vagyok már benne biztos, de azt hiszem, Bosnyák Pista mutatott be Sinkónak. Egyszer vagy kétszer vacsoráztunk is náluk. A Domino mögött laktak. Aztán néhány évvel később a Boriék laktak ott. Náluk is jártam néhányszor vacsorán.
Arra már nem emlékszem, hogy mikor és hol találkoztam először Borival. Életünkben sok volt a közös színhely. Forum-klub, Domino, egyetemi rendezvények, irodalmi estek. Tagjai voltunk valamilyen tartományi oktatási bizottságnak is. Borit nem lehetett elkerülni, mert nagyon sok helyen volt jelen. Az a valószínű, hogy valamelyik symposionista kortársam (talán a Bányai? Gerold? Tolnai? – vagy más?) mutatott be minket egymásnak. Arra is emlékszem, hogy egyszer valaki megkérdezte, hogy veszekedtem-e már a Borival. Mondtam, hogy nem, és ezen egy kicsit csodálkozott, aki kérdezte. Lehet, hogy ha ugyanazon a karon tanítunk, vagy ugyanabban a folyóiratban vagyunk szerkesztőtársak, veszekedésre is sor került volna. De ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyeket az életben kihagytam, és később megbántam, hogy kihagytam. Azt is hozzátenném, hogy ha nem is láttunk mindent egyformán, lényegében ugyanazokat a dolgokat tartottuk fontosnak.
Azt is láttam – és tudtam –, hogy Bori Imre számít. Ezt azok is elfogadták, akik néha veszekedtek is vele.
Azzal kezdtem, hogy hosszú évek során és több korban ismertem Bori Imrét. Most hozzáteszem, hogy a korszakok mezsgyéit ő jobban látta és jobban érezte. Mert történész is volt. Amikor 1971 végén a Symposiont védtem a bíróságon, Bori Imre jelen volt a tárgyaláson. Az egyik szünetben bennem az zsongott, hogy hogyan lehetne tovább érvelni. Borival is szót váltottam, természetesen ő is a Symposionnak szurkolt, de azt tartotta fontosnak mondani, hogy őrizzem meg az iratokat, mert abból, ami perben alakul, történelem lesz.
Egy másik korban (Tito utáni korban, Jugoszlávia szétesésének éveiben) ismét iratok kerültek közöttünk szóba. Úgy emlékszem, hogy a Dominóban indult a beszélgetés valamikor 1990-ben. Akkoriban többször járt az eszemben a családi ügyvédi irattár, amelyet az apám nyugdíjba vonulása után rendezni kezdett – de ez abbamaradt, mert 1988 tavaszán távozott az élők közül. Az irodában érte a váratlan halál. Tudtam, hogy fontosak az iratok, néha nézegettem is őket, de más lendületeket követtem az életben, nem tudtam igazán az akták felé fordulni. Aztán valamennyire mégis igen – és ennek Bori Imre volt a miértje. Egy pohár bor mellett a Dominóban megemlítettem neki, hogy egy nagy kötegben Farkas Geiza-iratok vannak. Tudtam valamit Farkas Geizáról, de Bori tudta igazán, hogy kicsoda. Nemcsak azt, hogy Kiss Ernő aradi vértanú dédunokája, hanem azt is, hogy pontosan milyen szerepet játszott a vajdasági magyar kultúréletben. Folyt a beszélgetés a Dominóban, és Bori a második vagy harmadik pohárnál azt mondta, hogy kisebbségi sorsban különösen veszélyes és átkos a feledés, és hogy ezek az iratok a feledés által már elhódított terület visszafoglalását jelentik. Szavai nyomán én is a sorsfordítás izgalmát kezdtem érezni. Néhány nap múlva elhoztam Becskerekről az akkor megtalált Farkas Geiza-iratokat, nézegettem, majd odakölcsönöztem Borinak. Utána, 1991-ben, öt Híd-számban társszerzőként közöltük az iratok nagy részét és a hozzá fűzött kommentárokat. Ha pontosabban akarnám megfogalmazni a szerepemet, talán a „mellékszerző” lenne megfelelő kifejezés. A munka zömét Bori végezte. Közben valamennyire lakótársak is lettünk a családi irattár otthonában. Azzal, hogy én napközben többet voltam távol, mint Bori.
A Hídban (1991-ben) megjelent írásunk első oldalán ott áll, hogy Farkas Geiza markáns alakja a magyar tudománytörténetnek és a jugoszláviai magyar irodalom történetének. Élete és munkássága mind a mondáknak, mind a valóságos emberrajznak jó alapot kínál – de még nem tisztázódott, hogy a köztudatba legendás ködlovagként vagy emberi mivolta teljességében fog kerülni. Bori az utóbbit tűzte ki célként.
Néhány évvel ezelőtt egy eddig át nem nézett polcon találtam ismét Farkas Geiza-iratcsomókat. Bori már nem volt közöttünk, de az általa gerjesztett ösztönzés megmaradt. Sok új irat került elő. Közöttük egy végrendelet is, amelyet Farkas Geiza harminchét éves korában írt. Soha nem láttam ilyen részletes végrendeletet. Ott áll benne, hogy könyvtárát a nagybecskereki művelődési egyesületre hagyja, és – sok minden más mellett – pontosítva lett az is, hogy mi legyen a bronz utazóórával, amely ott áll(t) az eleméri kastélyban. Saját műfajba lépve és dokumentumpróza könyvet faragva, ezen a ponton egy kicsit eltértem Farkas Geiza végakaratától. Könyvcímbe került a bronz utazóóra. Írás közben azt láttam, hogy Farkas Geizával kapcsolatban nehezen választható el a jogtörténet, irodalomtörténet és egy jóindulatúan pereskedő fontos különc története – és valószínűleg nem is kell ezeket elválasztani. Így talán közelebb is kerülünk ahhoz, hogy Farkas Geizát emberi mivolta teljességében lássuk. Azt hiszem, ezzel Bori is egyetértett volna.
Bori Imre értette meg velem igazán, hogy milyen izgalmas a múlt. Aztán húsz évvel ezelőtt ő is ehhez az izgalmas világhoz csatlakozott. Ott is megérdemel minden figyelmet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)
