A világnak égető szüksége van egy kis jóságra – és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet.” Szerb Antal
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére az 1972/73-as tanévben felvételiztem, és a stúdiumaim folyamán rendszeresen jártam a Tanár Úr előadásaira. Miután a Tanszék segédkönyvtárosi posztját is betöltöttem egy rövid ideig, majd a későbbi években diplomázott könyvtárosként dolgoztam, sokszor volt alkalmam találkozni a Tanár Úrral. A vele való együttműködésemről csak egy-két életbeli epizód dereng fel. Ezek is könyvtári jellegűek, a nagy tudású író, irodalomtörténész, akadémikus kutatási kérései és a tájékoztató könyvtáros együttműködéséhez fűződnek. Egyetemi tanulmányaim végeztével a Szerb Matica Könyvtárában kiírt magyar szakos könyvtárosi állást sikeresen pályáztam meg. Attól kezdve nyugdíjaztatásomig az ország második nemzeti könyvtárában dolgozhattam, és élhettem a hivatásomnak. Munkaéveim alatt több alkalommal találkoztam dr. Bori Imre Tanár Úrral a Szerb Matica Könyvtárában, a Szerb Matica Antikváriumában, sőt a Tanár Urat saját otthonában is meglátogattam.
Időrendi visszatekintésemet ezekre a találkozásokra egy 1989. évi kulturális eseménnyel kezdeném, amikor József Attila születésnapjára az újvidéki József Attila Általános Iskolában, a nagy magyar költő tiszteletére, az iskolanapi ünnepség keretében megnyitották a neves költő nevét viselő emlékszobát. Erre az ünnepségre nem április 11-én, hanem 18-án került sor. Az emlékszobában rendezett, József Attila életéről és munkásságáról szóló kiállítást az akkori iskolai könyvtárossal, Bartha Györggyel együtt készítettem. Az állandó jellegűnek tervezett tárlaton József Attila fényképei, verseinek különböző kiadásai, a költő életét és munkásságát feldolgozó tanulmánykötetek, valamint a József Attila-kéziratok fakszimiléi szerepeltek. A kiállítás megnyitására az iskola dr. Bori Imre egyetemi tanárt kérte fel. Az ünnepélyes megnyitó után a Tanár Úr a következő bejegyzést írta a kiállítás alkalmából nyitott emlékkönyvbe:
Jó és dicséretes, hogy József Attila költészetének elkészült itt, Újvidéken a diákok világában is otthona. Szeressük és olvassuk József Attila költeményeit!
Újvidék, 1989. április 18-án
Bori Imre egyetemi tanár
A kiállításnak sikere lett, s azóta számos diák tekintette meg az emlékszoba üvegszekrényeibe helyezett fényképeket és könyveket, amelyeknek köszönhetően bővíthette József Attila életéről és költészetéről szerzett iskolai tudását. Ezzel a Tanár Úr emlékkönyvi felszólítása számos kisdiák életében valósággá vált!
Bori Imrét egy életen át foglalkoztatta József Attila költészete, bizonyíték erre, hogy 2004-ben bekövetkezett halála után özvegye, Bori Imréné a Forum Könyvkiadó rendelkezésére bocsátotta a József Attilával foglalkozó tanulmányait. Ezekből Bányai János egy 350 oldalas könyvet állított össze, s írt hozzá értő utószót, amely kötet 2005-ben meg is jelent.
Könyvtárosi pályafutásom elején a Gyarapítási Osztály és a Nemzetközi Csereszolgálat munkatársaként végeztem a feladataimat. Egyik munkaköröm az antikváriumi könyvek beszerzése volt. Annak idején, a nyolcvanas években, még nagyon odafigyeltek, hogy a nemzetiségi könyvek gyarapítása az előírt keretek között mozogjon, így a magyar nyelvű művek évi szerzeményezése 300–400 kötetet jelentett. Milyen kedves munkakör volt ez! Bizony százával hordtam át (fonott kosárban) a Szerb Matica Antikváriumából a könyvtári katalógusok elé a szebbnél szebb köteteket behasonlítás céljából, mivel csak az unikális példányokat ajánlhattam megvásárlásra, a duplumokat kerülni kellett. Ilyenkor többször volt alkalmam találkozni dr. Bori Imre Tanár Úrral is, aki szintén a munkájához szükséges könyvritkaságok után kutatott. Ezen találkozások óta nagyon sok idő múlt el, de az ő jóakaratát, segítőkészségét még ma sem felejtettem el. Ugyanis, amíg ott álltunk a polcok előtt, felhívta a figyelmemet olyan könyvekre, amelyekről nem is sejtettem, milyen ritkaságok, és mennyire fontosak a magyar irodalom és művelődéstörténet szempontjából. A hasznos tanácsokat megfogadva, a jelzett műveket megvásároltam a Szerb Matica Könyvtárának, hogy gyűjteményét gazdagítva, hozzáférhetővé tegyem őket a széles olvasóközönség számára. Bori Tanár Úr csodálatra méltó érzékkel viszonyult a könyvekhez, neki csak a polcon levő kötetek közé kellett nyúlnia, és máris kihúzott egy kincset a sorból. Nagy tudásának köszönhetően mesébe illő gyorsasággal látta meg a releváns műveket. Hiába néztem ugyanazokat a könyvsorokat, nem találva köztük figyelemre méltó művet, ő már vette is elő a kincset érő kiadványt! Könyvszeretete, a könyv iránti rajongása felülmúlhatatlan volt! Egy ilyen közös könyvválogatás alkalmával a 2000. év tavaszán egy gyönyörű dedikált példány került a kezembe: Bródy Sándor A dada című drámájának Budapesten 1917-ben megjelent kiadása. A könyv értékét növelte a szerző ajánlása: Dungyerszky Dórának az öreg izraelita Sándor.
Bori Imre akadémikusra és jeles irodalomtörténészre való visszaemlékezésem záradékaként a Tanár Úr szavait idézem, amelyek a könyv szeretetére és az olvasás fontosságára hívják fel a figyelmet. Az interjú a Jó Pajtás című gyermeklapban jelent meg. [1] Intő szavai elsősorban a gyerekekhez szólnak, de nekünk, felnőtteknek is szívünkbe kellene zárnunk a Tanár Úr nemes gondolatait: „Csakis azt tudom ajánlani a gyerekeknek, hogy olvassanak, a számítógép, az internet mellett olvasásra is szakítsanak időt, mert sokkal nagyobb a fölhalmozott tudás, mint amit ma az internet eléjük tud tárni. Nem tudja semmiféle szerkezet pótolni azt a varázst, amit a könyv olvasásának élménye tud nyújtani mindazoknak, akik hajlandók átadni magukat ennek az örömnek. Itt nemcsak regényekre gondolok, hanem a tudomány mindenféle fajtájára. Nemcsak a pillanatnyi olvasmányáról van szó, hanem olyanról, amelyet az ember ott tud a polcán tartani, és bármikor fellapozhatja, használhatja, amely segítségével sokkal egyszerűbben utánanézhet dolgoknak, mint a másfajta ismeretterjesztés révén. Nem hiszem, hogy a könyv sorsa az lenne, hogy kihullik az ember kezéből, és mindent elfoglal az internet.”
[1] Mihályi Katalin: A könyv sorsa nem pecsételődik meg. Beszélgetés a 70 éves Bori Imre akadémikussal. Jó Pajtás, LIV. évf. 2000. 3. sz. 18–19
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.
A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja.
Öreg volt. Elhaló hangú. Hajlott hátán évtizedek súlya ült. Öreg Grébecz, a vén biblikus, így hívták a faluban. Elmaradhatatlan bibliájával elmaradhatatlan alakja volt a tavaszi libalegeltetéseknek a Kisugaron. Fűző nélküli bakancsában klaffogva, slattyogva totyogott a kertek feletti földút emelkedőjén, maga előtt terelgetve a tojásaikból épp csak előbújt, úszóhártyás lábakon csetlő-botló kislibák csapatát.
A prédikátorok „[…] úgy vélik továbbá, hogy egyesként létezni mindennél könnyebb, és épp ezért az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak. Én nem oszthatom sem e félelmet, sem ezt a véleményt, éspedig egy és ugyanazon okból. Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”
József Attila születésnapját és a magyar nyelven íródott verseinket ünnepeljük április 11-én. A magyar költészet napja apropóján megkérdeztük fiatal szerzőinket, hogy mikor tudatosult bennük, hogy a líra az ő útjuk, mikor döbbentek rá, hogy a versek alkotása a megfelelő önkifejezési formájuk? Megkértük őket, hogy mondjanak egy-egy olyan költeményt, amelyet nem ők írtak, ám a verssorokat magukénak érzik, illetve arra is kíváncsiak voltunk, ki hogyan ünnepli idén a költészet napját.
Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.