Czini Zoltán: Fehérség a fekete sötétségben

2024. április 17., 10:00

Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.

A Fehérség műfaja nehezen meghatározható. Regénynek már a terjedelme miatt sem nevezhető, ugyanis a sorok közötti igen nagy függőleges távolság (sorköz) ellenére is a tulajdonképpeni törzsszöveg alig hetvenoldalas. Az én-elbeszélő alakját homály fedi, ugyanis vajmi keveset tudunk meg róla. Azonkívül, hogy hosszú ideje egyedül él, és hogy van egy autója, gyakorlatilag másmilyen ismereteink nincsenek vele kapcsolatban, még a neve sem kerül megemlítésre. A helyszínül szolgáló erdő is – ahova kocsikázás közben jut el / téved be – gyakorlatilag bárhol lehet, tehát konkrétan nem beazonosítható. Az idő meghatározására sincs semmilyen támpontunk: csak azt tudjuk, hogy az újabb időkben játszódik – a narrátor ugyanis autóval érkezik a cselekmény helyszínére –, de hogy a legközelebbi múltban-e, vagy pedig jóval korábban, az kideríthetetlen – csak szubjektív megérzéseink lehetnek erre vonatkozóan –, és ennek nincs is különösebb jelentősége.

Az azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Fosse meg kíván vizsgálni néhány jellegzetesen kortárs problematikát, mégpedig olyanokat, amelyeket korábban a nyugati társadalmak jellegzetességének tartottak, de ezek mára már világviszonylatban is igen elterjedtekké váltak, ezért ma már nem tekinthetünk rájuk a nyugati országok specifikumaként. Olyan jelenségekre gondolok itt, mint az elmagányosodás és az ebből fakadó, társadalomtól való elidegenedés, az egyedülléttel együtt járó, az események, az érzelmek stb. felnagyítására, túldimenzionálásra hajlamos személyiségjegyekkel való egyre gyakoribb szembesülés vagy az egyedüllét miatt egyre nagyobb teherként cipelt unalom, majd az ebből következő ürességérzés, végül pedig a szorongás, amely már számos más pszichológiai deformációval párosulhat.

A Fehérség narrátora is hasonló cipőben jár. Hirtelen támadt ötlet eredményeként céltalanul kocsikázni indul, lakatlan vidékeket jár be, s egyszer csak arra kapja fel a fejét, hogy egy erdőbe tévedt, de már nem tud visszafordulni, mert a gépkocsija elakadt a késő őszi sáros utak valamelyikén. A névtelen hőst a nyugtalansága – az ürességtől, a szorongástól való félelme – késztette a céltalan bolyongásra, amelyről így vall: „Az egész belsőm valami mozgás, nemcsak egy, hanem sokféle egymástól független mozgás, rendezetlen, egyenetlen, rángatózó mozgások.” (25–26. old.)

Az erdőbe való megérkezéskor az addig reális keretek között zajló eseményábrázolás hirtelen szürreális keretek közé mozdul el, ami belső monológok formájában kerül kidomborításra. Az erdő sötétjében az autóból kiszálló, majd ott bolyongó egyén gondolatvilágában összemosódik a valóság és a képzelet: alakokat – azoknak is inkább csak a sziluettjét – lát, hangokat hall, amelyekről kiderül, hogy a fokozatosan bekövetkező hipotermia következményei. A bolyongás során egyre inkább fokozódni látszik az idegek játéka, s egyre lüktetőbbé válik a történet.

A színszimbolikának igen nagy jelentőséget tulajdoníthatunk, bár itt kizárólag az egymástól a legélesebben elhatárolható két színre, a fehérre és a feketére kell gondolnunk. Az erdőbe való megérkezéskor mindent behálóz a feketeség: az erdő és az ég sötétje, sőt később, a képzeletben megjelenő fekete öltönyös férfi is – aki tulajdonképpen a halál metaforája – a félelemtől való megszabadulás, az útvesztőből való kijutás lehetetlenségéből fakadó egyre gyötrőbb érzések elmélyítését szolgálja. A sötétben való erdei bolyongás során egy már-már megtébolyult én-elbeszélő körvonalazódik előttünk, de mindeközben elkezd szállingózni a hó, s fokozatosan fehérre festi a tájat. Fehér a hó, fehérek a csillagok, fehér a képzeletben testet öltő angyal, sőt Fosse narrátora is fehérré válik a rátapadó hó következtében. A fehér szín a megmenekülés, az erdőből – szimbolizáljon bármit is – való kijutás reményét erősíti, de a szövegnek a vallással összefüggésbe hozható jelképrendszere is a fehér szín köré csoportosítható.

Fosse szövegvilágára jellemző a túlvilággal való egyesülés keresése. A Fehérség narrátorára ez fokozottan igaz, ugyanis az általános lelkiállapota arra enged bennünket következtetni, hogy az erdőből kivezető út meglelése sem váltaná őt meg, hanem csakis a transzcendenssel – legyen az isteni vagy a természettel kapcsolatos – való egyesülésben találhatná meg a nyugalmát. A képzeletvilágában megjelenő házaspártól – a narrátor édesapja és édesanyja – hiába érdeklődik a hazafelé vezető út felől, nem kap erre vonatkozó megfelelő választ. Az olvasóban pedig ennek nyomán megfogalmazódik a kérdés, hogy hol van egyáltalán a Fehérség hősének hazája, s hogy a látomásszerű alakok, amelyek a szöveg zárlatában mind felé közelednek, már korábban is nem a természetfeletti, teszem azt, a vallási értelemben fellelhető örök haza felé vezető út felé kívánták-e terelni őt, hogy így szabadulhasson meg az örökös szorongásaitól.

A Fehérség az értelmezés sokrétűségének lehetősége miatt zseniálisan megírt alkotás. A szövegértelmezés mélyrétegeinek feltárása során egyértelművé válik, hogy napjaink átlagemberének küzdelmeit kívánja bemutatni a megállás nélkül dübörgő társadalmi gépezetben, amelynek fogaskerekei közé szorulva gyakran elhatalmasodik rajtunk a kilátástalanság. Továbbá burkoltan bár, szinte észrevétlenül, de rákérdez a tévedéseinkre is, azaz a társadalom részéről elszenvedett sérelmeinkre adott válaszaink helyességéről/helytelenségéről is elgondolkodtat. Mint ahogy mondottam, zseniálisan megírt alkotás, amelyet el kell olvasni.

 

Jon Fosse: Fehérség. Budapest, Kalligram, 2024

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)