Bori Imre (1929–2004) akadémikusunk halálának huszadik évfordulóján többnyire csak megismételni tudjuk ismereteinket szerteágazó és impozáns irodalomtörténészi munkásságáról, de azt ma már leszögezhetjük, hogy tevékenysége legalább öt területre terjedt ki. Mindenekelőtt a XIX–XX. század egyetemes magyar irodalmának történetét és jelenét vizsgálta, haláláig követte a jugoszláviai-vajdasági magyar irodalom alakulását, majd elemezte a magyar–délszláv irodalmak kapcsolattörténetét, továbbá polihisztori tevékenységet folytatott ezredéves ittlétünk történetéről, s nem utolsósorban rengeteg középiskolai tankönyv szerzője vagy társszerzője, tanulmánykötetei pedig egyetemi tankönyveknek is minősülnek.
A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja. Ezekkel párhuzamosan vagy nem sokkal később jelennek meg az írói monográfiái Móricz Zsigmond prózájáról, majd Krúdy Gyuláról, Kosztolányi Dezsőről, Radnóti Miklós költészetéről, valamint tanulmánykötetei Juhász Ferenc és Nagy László, illetve Füst Milán és Kassák Lajos alkotásairól. Tulajdonképpen ezekkel a könyveivel vívja ki helyét az egyetemes magyar irodalomtudomány területén, s választják meg 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává, majd hét évvel később a Magyar Irodalomtörténeti Társaság örökös tiszteletbeli elnökévé. Időközben a Vajdasági Művészeti Akadémia, majd pedig a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagjává is megválasztják. Tegyük hozzá: még vitapartnerei is elismerték, hogy Bori szövegközpontúságának szerves tartozékaként jellemzi a szemléleti nyitottságot és a szubjektív esztétikai módszerének antidogmatizmusát, mert mindezek alapján határozza meg egy-egy mű helyét a magyar irodalomtudomány koordináta-rendszerében. (Csak zárójelben jegyezzük, hogy 2003-ban újabb egész kötetet szentelt Juhász Ferenc költészetének, s előkészítette a József Attila költészetéről szólót, amely majd a halála utáni évben jelenik meg.)
A Csáky S. Piroska által összeállított Bori-bibliográfia adatai szerint munkássága 1950-től követendő. A vajdasági magyar irodalommal kapcsolatos antológiái (A vajdasági ég alatt, Irodalmunk kiskönyve, Idő, idő, tavaszidő, Márciusi zsoltár…) pedig azt jelzik, hogy folyamatos kutatásokat ekkortól végez, s már 1968-tól jelenteti meg a jugoszláviai-vajdasági magyar irodalom történetével foglalkozó köteteit, amelyek állandón bővülnek és kiegészülnek, mígnem az ötödik változata 1998-ban jelenik meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál. A haláláig gyűjtött anyag kibővítésével még egy posztumusz kiadvány is született 2007-ben. Megint csak „közben” Sinkó Ervinről és Fehér Ferenc költészetéről ír monográfiát, kitekintve a jugoszláv térségre, megírja a Miroslav Krležáról és Ivo Andrićról szóló könyvét is, s belekezd a Forum kiadó egyik nagy vállalkozásába, Szenteleky Kornél műveinek ötkötetes szerkesztésébe a kiadó Hagyományaink sorozatában, Toldi Éva és e szöveg írójának segédletével. Ekkor születik meg e sorozat munkálatainak eredményeképp a Szenteleky-monográfia is 1994-ben, ennek részleteit akadémiai székfoglalóin is hallhattuk.
Kapcsolattörténeti munkái is jelentősek. A Tanulmányok a magyar–délszláv irodalmi kapcsolatokról (1987) címűt kell mindenekelőtt kiemelni, mert benne e kölcsönhatások évszázadait tekinti át a szerb Szent László-legendától az olyan új antológiákig, amelyek a jugoszláv népek líráját prezentálják. A kötet külön értéke, hogy a szerző évszázadokat jár körbe, a középkortól napjainkig, közben az irodalmon túl kitekintve a népköltészetre és a kulturális eseményekre és azok értelmezésére is.
Bori Imre munkásságát értékelve és vázolva, külön fejezetet kell szentelnünk művelődéstörténeti tevékenységének, amely a két „délvidéki olvasókönyvben” mutatkozott meg leginkább, az Ember, táj, történelem (2001) és az Ezredéve itt (2004) címűekben. Ezekben a szerző azt bizonyítja, hogy maga a történelem magyarázza, miért oly gazdag művelődéstörténeti dokumentumokban, szövegekben és írásos emlékekben a XV–XVI., majd pedig a XIX. század. Ezeknek az olvasókönyveknek a törzsanyaga történelmi szövegből áll, de itt is vegyül benne tudomány, néprajz, írásbeliség és szóbeliség is. Évszázadokat átölelő útmutatók e könyvek, amelyek azzal a nyilvánvaló szándékkal íródtak, hogy gazdagítsák honi önismeretünket.
Tankönyvírói munkásságáról csak annyit, hogy évtizedek óta az általa és egyetemi munkatársai révén kidolgozott tantervek és megírt tankönyvek szerint folyik a középiskolai magyartanítás a Vajdaságban.
Mindezek a tények – legalábbis a szakma részére – ismertek, de az nyilván kevésbé, hogy Bori Imre volt egyetemi tanártársaival – Szeli Istvánnal, Penavin Olgával, Bányai Jánossal, Gerold Lászlóval, Bosnyák Istvánnal, Utasi Csabával, Jung Károllyal, Juhász Erzsébettel, Danyi Magdolnával… – a Forum Könyvkiadó legfőbb recenzense, legalábbis abban az időben – 1987 és 2007 között –, amikor e szöveg írója a kiadót vezette. S mint mindegyikük, vállalta is recenzensi, azaz a beérkezett és megjelenésre tervezett kéziratok többnyire esztétikai szempontú értékelését. A recenzensek megválogatása természetesen a szerkesztőkkel közös megbeszélés alapján történt, s itt e sorok íróját aránylag hosszú főszerkesztői időszakában olyan neves szerkesztők vették körül, mint nyugdíjba vonulásukig Tomán László, Ács Károly, Fuderer Gyula és Szilágyi Károly, majd jöttek: Bognár Antal, P. Nagy István, Toldi Éva és Buzás Márta. A Híd szerkesztését (merthogy a folyóiratok megjelentetése is a kiadó hatáskörébe tartozott) – Bori halálát követően – Gerold László és Faragó Kornélia vette át, a Létünk szerkesztését pedig Várady Tibor többéves sikeres munkálkodása, majd leköszönése után Fehér Kálmán, Németh Ferenc és Bence Erika. Nos, az elmúlt több évtized kézirat-minősítő, „belső használatra, a főszerkesztőnek és a szerkesztőnek szóló” véleményezéséből válogattam Bori Imre tollából egy csokornyira valót, többnyire azokból, amelyek valami oknál fogva nem kerültek közlésre a kötetekben utószó vagy éppen fülszöveg formájában, de tartalmaznak lényeges, szerzői szempontból is fontos gondolatokat. Íme ezekből egy csokorra való.
Börcsök Erzsébetnek (1904–1971) az 1933-ban Szabadkán megjelent A végtelen fal című regénye újrakiadása gondolatának felvetésekor írta 1998-ban: „Szerelmi regényről van szó, de külön nyomatékot kap benne az, amit vajdasági sorsélménynek és vajdasági tájélménynek nevezünk. A történelem során többször egymással szembekerült, de közös sorsban élő bánáti népek sorsélménye formálódott ebben a műben, s nem egy mozzanatában ez a vajdasági sorslátás Miloš Crnjanski felfogásához hasonlatos, hiszen Börcsök Erzsébet is a determináltságot és a fatalizmust hangsúlyozza anélkül, hogy megtalálta volna a feszültségek feloldásának a lehetőségét.”
Herceg Jánosnak (1909–1995) a Nyíló idő című, 1991-ben megjelent, emlékezéseket és esszéket tartalmazó kötetének ajánlólevelében olvashatunk többek között személyes megnyilatkozást is: „Azt is vállalom itt, hogy én elkötelezett híve vagyok Herceg János ilyen veretű írásainak, amelyekben az ihlet áldásossága maradéktalanul érvényre jut… Az író legbensőbb ügye és emléke az az író, akiről beszél valamilyen alkalmi időtlenség bűvöletében, és sajátos tapasztalatok összegeződnek ilyen módon.”
Fehér Ferenc (1928–1989) 1988-ban megjelent, Vállalt világ című, publicisztikai írásokat tartalmazó kötetéről olvassuk: „Nem ez az első gyűjteménye Fehér Ferencnek, s nem is ismeretlenek, hiszen hétről hétre olvashattuk őket a Magyar Szóban. Ezért tüzetesebb és analitikusabb méltatásukra nyilván nincs szükség, hogy a kiadó a megjelentetése gondolatát magáévá tegye és a kötetet kiadja. Az ilyen Fehér-írások erényei megtalálhatók szövegei nagyobbik részében, pontosabban azokban az írásokban, amelyekben a reflexió, az írói tapasztalat, illetve emlék túlsúlyba kerül.”
Bori Imre szerteágazó érdeklődésének bizonyítéka, hogy recenzeálta Szekeres László (1931–1997) régészünknek A hunok és Attila (1985) című, Kalapis Zoltánnak (1928–2005) a Festők nyomában (1990) címet viselő, képzőművészeti tárgyú könyvét és Burány Béla (1931–2008) Ünnepek, szokások, babonák I–II. (2001–2002) című, népszokásokat feldolgozó kötetét is. Szekeres Lászlóról megállapítva, hogy: „…Illetékesnek tartom az ilyen munka vállalására, akit régóta és tartósan nagyra becsülök, tudása mellett azt a készségét is, hogy tudományát hozzáférhetővé tudja tenni a régészetben-történelemben járatlan vagy járatlanabb emberek számára is… hogy miért éppen ő, s miért éppen minálunk kell és lehet a sok fejtörést okozó hunkérdéssel foglalkozni: nevezetesen azért, mert a hun történet talán legfontosabb és leglátványosabb szakasza is itt, Bácska és Bánát térségében született és realizálódott.” Kalapis kézirata kapcsán olvashatjuk: „…kutatásainak eredményei, tanulmányai és ezek megírásával: hézagpótló munkát végzett, és a jugoszláviai magyar képzőművészet történetének nemcsak előmunkálatait képezi közülük nem is egy, hanem már-már kész fejezeteit is ennek a feltétlenül megírandó nagy vállalkozásnak.” Burány Béla kétkötetes művéről megállapítja: „Hatalmas vállalkozás eredménye ez a munka, hiszen ilyen terjedelmében (a kézirat 882 oldalt tesz ki) nem készült nemcsak nálunk, de alighanem az egyetemes magyar folklorisztikában sem sok olyan munka, amely a részletekre ennyire tekintettel levő módon vette volna számba jeles és kevésbé ünnepi napjaink folklórral összefüggő örökségét.” Tegyük hozzá, a déli Tisza-vidéken való gyűjtésről van szó.
Visszatérve az irodalom terrénumára. Bori Imre legszívesebben a vajdasági magyar irodalom új termékeit értékelte, s hogy mekkora elhivatottsággal és tájékozottsággal, arra jugoszláviai magyar irodalomtörténeti könyvei a bizonyítékok. De íme néhány idézet írók, költők, kritikusok munkáiról, amely megállapítások a szerkesztőknek szóltak. Varga Zoltán (1936–2000) írói munkásságát is nagyra értékelte, viszont Későn okosan? (1990) című tanulmány- és esszékötetéről többek között a következőket is megállapította: „Az olvasott mű alkalom számára, hogy a maga véleményét kifejtse… tulajdonképpen egy eszményi olvasó ő… mert együtt gondolkodik az olvasott könyv szerzőjével, valójában szuverénül nől a maga gondolkodásával az író-partner fölé…” Gulyás Józsefnek (1937–2014) a Közel és távol (2003) verseskötetéről: „Nem véletlen, hogy anya- és apaversei, apa- és anyasiratói sajátos elégiaformában mutatkoznak meg… ezekben hadd pontosítsak, a lírai elemek szerencsés módon ötvöződnek epikus mozzanatokkal, és ilyen módon születik meg Gulyás József tényközlő költészete”. Elragadtatással ajánlja kiadásra 1989-ben Brasnyó István (1943–2009) Gyöngyéletünk története című novelláskötetét: „Brasnyó István legjelentősebb írónk egyike… ebben a novelláskötetben is írói erényeinek teljét látjuk, s azt az írói konzekvenciát, amely minden írásában fellelhető – nevezetesen ragaszkodását gyermekkori élményeinek, szülőföldjének világához térben, s az 1950-es évek történeteihez időben. Tagadhatatlan az írói ragaszkodása műfajához is: a lírai–szociográfiai–emlékezően epikus kisepikai formához.” Juhász Erzsébet (1947–1998) posztumusz prózakötetéről, a Határregényről (2001) a következőket írja Bori Imre: „…az írói figyelem Szabadka–Szeged–Pozsony–Temesvár négyszög határolta térségekben jár, már-már tézisszerűen mutatja az írónő Közép-Európa- élményének terrénumait, de nem külsőségekben kell keresnünk a jegyeit, hanem abban, hogy mesteri vonásokat rak fel világa tablójára… Embereket és népeket megosztó itt minden határelmozdítás, mintha Trianon regényét akarta volna megírni a Közép-Európa-látomás epikus bizonyítékaként…”
Jung Károly (1944–2021) néprajztudósunk szinte valamennyi könyvének is Bori Imre volt az egyik recenzense. Bori Imre a halála előtt nem sokkal írt recenziót a szerző Elbeszélés és éneklés (2004) kötetéről, megállapítva: „…tanulmányai a magyar folklórkutatás eredményeit éppúgy gazdagítják, mint a történelmi hagyomány tárházát gyarapítják, hiszen a néprajzi témák mellett (a világ teremtése, az öregek megölése, a ballangó kóró, a tulipán jelképi funkciójának taglalása) a szerző vizsgálódásának körében található történelmi kérdések (a magyar korona ferde keresztje, a harangszó beszéde, a Zrínyi-, a Rákóczi- és a Kossuth-hagyomány) is… A szerző alapos tárgyismerettel bír, a szakirodalomban fáradhatatlanul végzett búvárlatai nyomán hivatkozási megbízhatóságával jeleskedik – a magyar szaktudomány kétségtelen nyereségeként.”
Bori Imre Bányai János (1939–2016) szinte valamennyi kötetének is recenzense volt, s ezek a szövegek – talán csak néhány kivételével – meg is jelentek. Az 1998-ban megjelent Hagyománytörés című kötet kapcsán írta Bori: „Bányai János tanulmánykötetének, az irodalomról való gondolkodásnak nemcsak vajdasági, hanem egyetemes magyar irodalmi jelentősége van: a kérdéseket feltevő és felvető készség, mely írásait jellemzi… A magyar irodalomtörténet-írás és a magyar kritika – tudott dolog – nem az irodalmi praxis előtt járt az elmúlt száz évben, hanem mögötte messze lemaradva talán nem kullogott, hanem elsősorban gáncsoskodott. Ilyen módon sajátos diszkrepancia állt elő az író és a kritika, az irodalom haladása és a teóriák között, amelyek ezt kísérni, segíteni lettek volna hivatottak. Nekem úgy tetszik, hogy Bányai János írásaival egymáshoz közel vitte ezt a két legfontosabb irodalmi tényezőt, s harmadikként az előadásmódban is követni tudta tárgyát!”
Hogy a közép- és fiatalabb generáció költőire és íróira is odafigyelt, méltatta is őket, íme néhány példa: Harkai Vass Éva (1956) egykori tanársegéd Ezredvégi megálló című tanulmánykötetéről írja Bori Imre 1998-ban: Őt „…elsősorban a XX. századi magyar irodalom kérdései foglalkoztatják, s ennek értőjeként szól szinte rendszeresen a vajdasági magyar irodalmi folyóiratokban a modern magyar irodalom közelmúltjának és jelenének szépirodalmi megnyilvánulásairól esszészerű kritikáiban és jellemzéseiében. A költőként is mind jelentékenyebb Harkai Vass Éva ápolt stílusával, nyelvi igényességével, lírai érzékenységével és beleérző készségével kelti fel a figyelmet, és kritikai írásaiban egyszerre lehet dicsérni a megfigyelőt és a megfigyeléseiről számot adót.” Lovas Ildikó (1967) Meztelenül a történetben (2000) könyvéről ezt olvashattuk: „…nem merengő emlékezés Lovas Ildikó szövege, de könyv Szabadkáról – nem annyira a város helyi színeiről, mint inkább lelkiségéről, ahogyan eddig nem írtak róla. Eddig Szabadka a férfi írók birtoka volt, most Lovas Ildikó igazán szuverén módon, a modern elbeszélőmódok kényszere nélkülözésével, természetes alkalmazásával, következetes előadásmódjával a mai Szabadka lelkiségéről beszél…” Végül Verebes Ernő (1962) 2002-ben megjelent De hol van itt villamos? című verseskötetéről írta recenziójában Bori Imre: „Nóvumai ezek a vajdasági magyar költészetnek, mert egy olyan irodalmi örökséghez nyúl vissza szerzőjük, amelynek kezdeteit Kassák Lajos prózaverseiben, folytatásukat pedig Brasnyó István és Tolnai Ottó szövegeiben véljük fölismerni. Avantgárd irodalmi örökséggel sáfárkodik tehát, anélkül hogy programszerűen teremtene magának kötött, illetve szabad kifejezési formát, s a kettő között egyszerű összevetéssel is érzékelhetően otthonosabban érzi magát a kifejezés a szabad formákban, a már-már prózaivá változott lírai futamokban…”
