Balázs Attila: A déli végekről – fantasztikus irodalomtörténet

(egy könyv morzsáiból)

EGYSZER AZTÁN BORI TANÁR
ÚR AZZAL JÖTT, SEJ

Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után. Én nagyjából ezt írtam le, meg Majtényi Mihály nevét, nem utolsósorban Kiss József régi vízmérnökét, aztán nem jutott erre több idő. Tanár urunk ott helyben, egy cigarettaszünetben átfutotta a bölcsebbnél bölcsebb firkálmányokat – futhatta, mert nem voltunk sokan épp –, majd kérdezett ezt meg azt a „szerzőktől”. Tőlem azt, hogy miért van odaírva Kiss József is a végére. Majtényit érti, hiszen főszerkesztője volt egy ideig a Hídnak, de Kiss? Azért-e, mert Majtényi egyik irodalmi hőse? Nem érti pontosan.

– Azért, tanár úr – válaszoltam –, mert a mi kis Vajdaságunkban a csatornaépítéssel szaporodott meg a hidak száma… izé… márpedig a hidak… a híd…

Itt elakadtam, Bori pedig annak az embernek az arckifejezésével nézett rám, mint aki hirtelen nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, szerencsére az utóbbi mellett döntött. Kisvártatva biccentett, hogy leülhetek, s átvette a szót. Azon az órán a Híd folyóiratról beszélt. Mondván, amit egyébként az irodalomtörténetében le is írt, hogy a Híd indulásakor a harmincas években az ifjúsági mozgalmak folyóirata volt, radikálisabb balra tolódása harminchatban következett be, hogy harmincnyolctól egyenesen Jugoszlávia Kommunista Pártjának magyar nyelvű orgánumává váljon. Ez az elkötelezettség a tisztán és pusztán „csak” szépirodalom rovására ment, amibe belejátszott az expresszionista aktivista literatúrától való idegenkedés, miközben a lap szemlélete egyre szorosabban kötődött a szociális irodalom eszményéhez. Ezzel együtt a formai követelmények, az esztétikai szempontok háttérbe szorultak. (Ott szomorkodtak a leghátsó sorban.)

KORMÁNYELTÖRÉSBEN, MAGAS-CÉ: TUNG!

Bori tanár úr könyvében, abban a mi kis jug. magy. bibliánkban az olvasható, hogy egész nemzedékének talán leglíraibb egyénisége az 1940-ben született Domonkos István. Verseinek első sorozatai Diósi Illés névvel jelentek meg, ezzel együtt a költői kiteljesedésének folyamata az Új Symposionban kezdődött. Nyelvi energiája, variációs ösztöne, asszociatív képessége révén szenzibilitásának modern vonásai érvényesülnek, így vált a Kanizsa–Újvidék–Palics vonalán cikázó, legtöbb metamorfózisra képes írófejedelmünk, Tolnai Ottó mellett modern költészetünk egyik vezéregyéniségévé, akivel írt is amolyan kétkezes-négykezeseket.

(Például azokat a mao-poémákat, mondanám én, de nem mondom külön. Vagy mondom?)

– A költői erények közül – fűzi hozzá Bányai János – az élményiség, a spontán versbeszéd és a nyelvi szigorúság változatos formái is ott vannak. Ezek főképp azokban a költeményekben mutatkoznak meg, amelyek a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején születtek.

– Tehát poémákat költ – vágja rá Bori –, amelyek közül a legjelentősebb épp a Kormányeltörésben, amely modern költészetünk egyik megismételhetetlen értéke. Az örök költői helyzet és az időszerű társadalmi kérdések, köztük az emigráció találkoznak ebben a költeményben.

(Domi tehát költ, míg valaki csak áll és szitál. SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL-SZITÁL. SZITÁT-SZITÁL-SZITÁL. (Csakis a jazz vad futamaira.)

EGY MAKRÓ ÉS A LEHAJÍTOTT 68-AS KULCS

A Domonkos Pistáról szóló izgalmas előadásának végéhez közeledő ponton dr. Bori Imre olyanokat tett hozzá még a témához – háttal az osztálynak, kifelé nézve az ablakon, mintegy „kibeszélve” vagy „hátrabeszélve” –, hogy Végel László nemzedéke szépirodalmának kritikusi magatartását képviseli. Olyan, aki esztétikai értékítéleteit tanulmányaiban és esszéiben igyekszik érvényre juttatni, legnagyobb sikerét azonban épp ezzel a hatvanhetes makró-művével aratta, amely a kritikai visszhang szerint az amerikai beatnemzedék hatását mutatja. Annak aurájában-közelében Salingerét. Végel a korabeli városi fiatalság problémáiból merített, ennek az ifjúságnak a becsapottságérzete vonalán szemlélte az életet, közben moralista jellegű ítéletet mondott róla. Ez a moralizmus, amely írói magatartását jellemzi, a fiatalság életének mindenféle jelenségében a feltűnő „immoralizmust” fedezi fel, amelyet ő ugyanennek a fiatalságnak tudatosan vállalt magatartásaként interpretál. Ezzel együtt a maga „makrósorsát” is kidomborítja. Hatvannyolc előtt, pontosan…

– …pontosan, bizony – bólint rá ezen a ponton a tanár úr mintegy nyomatékul a saját szavaira, közben továbbra is háttal nekünk váratlanul roppant veszélyesen kihajol a valamiféle varázslattal kitáruló ablakon, pedig valaki odabiggyesztett volt a keretre egy vonatból lopott figyelmeztetést: Nicht hinauslehnen! Csak éppen ő nem veszi észre, vagy csupán úgy tesz, ugyanakkor nyilván nem Végelt látja odalenn, hanem valaki mást, akit kiabálva odaint az ablak alá, majd kulcsot dob le neki. Vagy ledob valamit, mert nem ő az a híres Tom Jones, a daloló csillag, akinek a kulcsáért a nők birokra kelnének. Még szép. Roppant találékonyan a tanár úr ezt úgy intézi, hogy azt – a tegyük fel kulcsot – a zsebkendőjéből sebtében kialakított ejtőernyő végére köti, úgy az puhán landolhat odalenn.

– Biztos a lánya, Bori Ágnes az, ő is fakszra jár – mondom izgatottan Beretka Ferinek, az újvidéki novellapályázat korabeli és korombeli ifjú győztesének, de nem figyel rám, körmeit nézegeti, s éppen nagyon gondolkodik valamin, mert Feri mindig gondolkodik valamin.

– Mit szólnál egy méregpiros Camparihoz? – kérdem, de ezt is elereszti a füle mellett, amikor meghallom dr. Várady Tibor (Nagybecskerek, 1940) valahonnan, talán a titokzatos egérszürke szoba felől érkező hangját.

– Miért is ne – nevet Várady –, elvégre maga az élet a legjobb időtöltés, hát nem?

– Így van – bólintok rá –, ezért is kell sokat utazni. Főleg Amerikába, egyenest Bánátból, ha lehet. De előbb ugorjunk le a Gurmanba, aztán kedves megegészségesedésünkre!

UTAZÁS BECSKEREKÉRE

Másik óráján aztán Bori Imre éppen Váradyt említi az útirajz műfajával kapcsolatban. Az egykor harvardi diák, majd amerikai prof., volt Symposion-főszerk. és jugoszláv igazságügy-miniszter, manapság a híres becskereki jogászcsaládjának a hagyatékát feldolgozó, azt kötetekben kiadó dr. Várady Tibor tudniillik mindig is sokat utazott. Egyszer szerény krónikásuknak elmesélte, hogy egy alkalommal elutazott messzi Dél-Amerikába az erdő szélén lakó rokonát meglátogatni. No, nem Lénárd Sándort, de valaki hasonlót. Ment-ment repülővel, aztán vonattal, s amikor már azzal sem lehetett folytatni, akkor tán busszal. Végel… Bocs: végül elébe jött Tiborunknak a rokon valamelyik inasa – lóháton. Hozott magával egy másik hátast is, arra felültette Váradyt, utána úgy lovagoltak még egy rakás kilométert a célig. Külön nem kell aláhúzni a poént, hogy az ilyesfajta maratoni lovagláshoz nem szokott fenékkel mi történhet ilyen esetekben.

– No de ezt V. T. mesélte, Bori tanár úr nem. Bori tanár úr egyébként ebben a nálunk, Délvidéken ritkán termő műfajban jeles festőművészünk, Sáfrány Imre útinaplóit említi még, aki az útjait nem annyira ecsettel örökítette meg, mint inkább ceruzával (hm… állítást ellenőrizni! – megj. B. A.). Nem utolsósorban Tolnai Ottó útinaplói említődnek még meg hét határon túl is híres professzorunk irodalomtörténeti könyvében. Tolnai útirajzai, amelyek szerinte szenzibilitásukkal és asszociációs gazdagságukkal tűnnek ki, nagy kár azonban, hogy leginkább folyóiratainkban olvashatók csupán. Nem mellékesen Bori Sáfrány Imre mozgó jegyzeteivel kapcsolatban külön hangsúlyt helyez festőnk két párizsi útjára, ezen belül az egyik napló frappáns megállapítására, amelyben így vall az utazás valamelyik csütörtökén Sáfrány:

– Érdekes, úgy látszik, el kellett jönnöm Párizsba, hogy Bácskát lássam. Most úgy érzem, hogyha majd hazamegyek azon a március végi pénteken, akkor majd nemcsak nézni tudom az otthoni világot, hanem látni is.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)

Vajdaság: 2024. április, VII. évfolyam, 4. szám