Imprudentia hominis (Az ember tudatlansága)
Óvatlan lépést tenni ne vágyj, ó, gyermek, hisz
jól tudod, atyád óvó tekintetét mellőzvén cselekszel.
Keresd az erényt, bölcsességben lakozik az,
s jótét helyébe jót várni ne félj.
Néked adatott minden, s lám, mit teszel véle,
küzd a jó, s a gonosz felülkerekedék,
késő éji ordasok, szikrázó holdfényben
meszelt falon csorgadozó vér.
Vándor gondolat
Mi dolgod e világon, ember?
Szót, mit papírra vetsz s kimondsz,
mondd, honnan vevéd?
Égi fuvallat az, lágy szellő, mi arcod
simítja nyári hőségben?
Netán mennyei sugallat, minek hallatán
kezed hűen lát munkához?
Vagy lehet, nem más az, mint önmagad
egy része, mely mint szilánkokra tört tükör
csillan fel a vörösen a hajnali napfényben?
Álmok fellegén
Ülök s gondolkodom, mondá
lágy hang, tehát vagyok.
Ősi bölcsesség, miből venni ma
bárki csak elvétve kíván.
Bonyolult e labirintus, bár
enyém, benne mégis elveszék.
Kóborlok egyre, s keresem, mi bánt.
Világban van az, vagy bennem netán?
Járkálok, s látom a létnek minden búját-baját,
s csontomig ivódik e súlyos kátrány,
mi utamon mind rám ragad.
Ám szívem még ver, s mily tisztán dobog!
Nem szívja magába a szürke dohot…
Elmém szikrázik, s mentené, mi menthető,
vigyázz, ember, mert szétzúz a Teremtő!
Súgja egy hang, fáradozni minek?
Elmossa azt a víz, mit te mentenél.
Minden erőmmel kiáltom, nem, az nem lehet,
táplálni kell a tüzet, hogy mindörökkön égjen!
Álmomból felébredék, s arcom simogatja a kikelet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
Réz Andrásról mindig is tudtam, hogy remek filmesztéta, s Válogatott szorongásaim című kötete olvasásakor meg is bizonyosodtam róla, hogy az átlagosnál jobban odafigyel a világra, amelyben élünk. Arra, hogy átlagon felüli fantáziával van megáldva, a Linda tévésorozat forgatókönyvénél nem is kell jobb példa. Legújabb könyvét viszont nem igazán tudom hova tenni.
Talán elég a zűrzavaros huszadik századra gondolni, arra, hogy a különböző izmusok mártírjai, vezetői közül hányan lettek „szentek”. Mert paradox módon az áhítattal vegyes tisztelet néha olyanok köré fonódott, akik kifejezetten ellene voltak a vallásos tanoknak, rajongásnak. Mégis valami hasonló alakult ki körülöttük. Kultuszuk teremtődött, amit sok esetben tudatosan építettek. Mindaz beépült a hétköznapokba, ünneppé formálódott, és szívósan gyökeret vert a társadalomban.