Arnaldur Indriðason: Hidegzóna. Fordította Torma Péter. Animus Kiadó, Budapest, 2010
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés. Ráadásul Izlandon olyan különös neveket viselnek az emberek, hogy igencsak nehéz eligazodni közöttük, azt sem tudni, nőről vagy férfiról van-e szó. A könyv végén a fordító elmagyarázza az izlandi névadás jellegzetességeit, sőt a regényben szereplők nevének kiejtését is megadja. De eddig el kell jutnia az olvasónak.
Aztán egy hirtelen fordulattal Lipcsébe vezet a történet, valamikor a háborút követő újjáépítés idejére, ahová a világ minden tájáról érkeznek keletnémet meghívásra és ösztöndíjjal hallgatók a marxista egyetemre. A háttérben vészjóslóan feltűnik a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi székhelye. Az izlandi hallgatók segítségére kirendelt fiatalember rendszeresen kikérdezi őket a politikai eseményekről, így kerül szóba a szovjet–magyar viszony értékelése, sőt egy magyar lány is felbukkan az izlandiak társaságában, akinek az 1956-os eseményeket követően nyoma vész. Ugyanis magyar mintára ellenállásra buzdította a dogmatikus szocializmussal elégedetlen egyetemi hallgatókat.
Odahaza viszont gőzerővel folyik a nyomozás a tófenékről előbukkant csontváz ügyében, akit talán a maffialeszámolásokhoz hasonló nehezékként a szovjet kémeszköz tesz érdekessé. A csontváz korának megállapítását követően a hatóságok a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején eltűnt fiatal férfiak után kutakodnak, az eltűntek hozzátartozói egytől egyig személyes tragédiák soráról számolnak be, miközben a nyomozást vezető detektívnek a saját démonaival is meg kell küzdenie. Feleségét és két gyerekét elhagyta, a volt neje gyűlöli, és igyekszik ellene uszítani a vele élő gyerekeket. Az idősebb lánytestvér már tizennégy évesen ivott, dohányzott, hasist szívott, majd magzata elvetélését követően végleg átadta magát a drognak. Mámoros állapotában egy alkalommal majdnem meggyilkolta apja nyomozótársát. Noha nem éltek együtt, mindig az apja pártján állt, még akkor is, ha ehhez álomvilágba kellett menekülnie. Öccse szimpla alkoholista maradt, de ő tartotta a viszonylag laza kapcsolatot a nővére és az apjuk között. A nyomozó legnagyobb tragédiája, hogy gyermekkorában egy hóviharban elveszítette öccsét, akinek testét soha nem találták meg.
A rengeteg szálat és részletet megjelenítő regény a 75. oldalig összeáll. Még sejtésem sincs ugyan a végkifejletet illetően, de legalább a szereplőket megkülönböztetem, már sikerül eligazodnom női-férfi mivoltukat illetően, valamint tudom, melyik epizód játszódik napjainkban, és melyik a hidegháború idején. Nem csupán ezen felismerések folytán élvezem a történetet, hanem amiatt is, mert a szerző nagyon ügyes elbeszélő.
Az eltűnt férfi kilétének megállapítása érdekében kutakodnak egy régi Ford Falcon típusú kocsi után, amelyet a vezetője egy forgalmas buszpályaudvaron hagyott, és hiányzott egyik kerekéről a dísztárcsa. Nyomoznak a tóban talált hírszerző-felszerelés eredete után, nagykövetségeket, külképviseleteket keresnek fel, értesüléseket igyekeznek szerezni Izland külügyminisztériumában, mindezt negyven évre visszamenőleg. Ugyanebből az időből kapunk értesüléseket a Varsói Szerződés országaiban uralkodó állapotokról, valamint arról, hogy ki hogyan szembesül a népére telepedő diktatúrával.
A könyv egy bűnügyi regénybe ágyazott politikai krimi. Egyes skandináv krimik kapcsán kifejtettem már, hogy ez a műfaj jószerével kiszámítható. Sok bennük a fordulat, a feleslegesen felvett, majd elejtett szál, de a végkifejlet előbbutóbb felsejlik. A Hidegzóna esetében kezdetben nagy a zűrzavar, szinte kilátástalannak tűnik a megoldás, ám a regény 168. oldalától mintha fülénél fogva rángatná a szerző olvasóját a lehetséges megoldáshoz, ami igazán jólesik az előtte megvezetett regényolvasónak, végre érti a dolgok alakulását. Habár még hátravan 87 oldal a könyvből. És meglepetés is bőven! Nem az lesz a tettes, akire számítunk, hanem egy folyton előtérben tartott szereplő, akiről feltételezni sem mernénk a gyilkosságot, az áldozat is más, mint akire számítottunk, a hajdani ellenségből pedig jóindulatú tettestárs válik. Van tehát csavar bőven az utolsó 87 oldalon.
Volt értelme visszanyúlni az eredetileg 2004-ben megjelent, magyarul 2010-ben kiadott regényhez, a skandináv krimik egyik előfutárához. Említettem, hogy műfaja szerint politikai krimi, de nem a részletező fajtából. Konkrétan nem esik szó a diktatúrák gaztetteiről, a folyamatos megfigyelésekről, árulásokról, a szólásszabadság korlátozásáról, mindezeket a szereplőkkel történtek révén mutatja be a szerző. Van benne viszont rejtély, titok, szerelem, családi tragédia, szép emberi gesztusok. Kész regény.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
Századunk felpörgetett tempójában nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy társadalmi esemény, történés már a „múlt”, vagy csupán a közelmúlt részeként említendő-e? A nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában (is), a hosszú birodalmi alávetettség után, mintha hirtelen omoltak volna le az örök érvényűnek tekintett (és el is fogadott) „börtönfalak”.
Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium?
Van az a mese a zsiráfról meg a nyakáról… Gyerekkorom egyik kedvence, amikor a nyűgként megélt hosszú nyakát szeretné elcserélni a gazdája. A többi állat kapva kapna a lehetőségen, mivel az élet számos területén hasznát tudná venni, így viszont a zsiráf is megérti, micsoda kincs van a birtokában, és örömmel megtartja. Bevallom, egy kicsit ilyen zsiráfnyak volt számomra az idén a Desiré fesztivál.
J. Robert Oppenheimer a 20. században élt elméleti fizikus, akit gyakran az atombomba atyjának is neveznek. Élete, munkássága sok filmkészítőt megihletett már, és idén is született egy alkotás, amely ismét más perspektívából, részletesen és hosszasan foglalkozik Oppenheimer életével, vagyis legfőképpen a munkásságával, azon belül is az atombombával kapcsolatban végzett kutatásaival. A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Christopher Nolan. A zeneszerző Ludwig Goransson, a főbb szerepeket Cillian Murphy, Matt Damon, Emily Blunt, Robert Downey Jr. és Florence Pugh alakítják. Történelmi film, egyben életrajzi dráma.
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt 2023-ban a Brazíliában született Chris Carter, aki az USA-ban tanult kriminálpszichológiát, szakmájában a michigani államügyészségen dolgozott, profiként szerepelt amerikaifutball-csapatokban, tíz évig különféle zenekarokban gitározott, majd egy gyökeres fordulat következtében, egy álom nyomán krimiíróvá vált, és ma egyike a legnépszerűbbeknek.