Gróh Gáspár: Alkalmak

2024. január 15., 09:39

Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések. Ráadásul nemcsak sok húron, hanem sok hangszeren is játszik, hangneme a megszólalás helyzetéből következően változik: hol tárgyszerűen tudósít tárgyáról, hol vallomássá-esszévé formálódik anyaga. Lévén vérbeli író, éppolyan informatívak (kis)esszéi, mint amilyen személyesek tudósításai. Így rajzolódik ki egy korszak szellemi élete: ez az időszak nemcsak az írások születésének ideje (2006–2016), messzebbre nyúl vissza, többnyire a hontalanság éveiig, de főként a családtörténetét fölvillantó epizódokban messzebbre is.

Tóth László elsősorban költő, aki azonban szívesebben nevezi magát művelődéstörténésznek, szerkesztőnek, esetleg írónak. Ehhez hozzá kell tennünk: minden működési területén kivételes minőséget teremt, írásai rendre túlmutatnak önmagukon, és még lokalitásuk is nemzetpolitikai dimenzióban kapja meg jelentőségét. Kutatásaival hiányzó intézmények munkáját pótolja, még az alig néhány oldalas cikkek mögött is (kis)monográfiákhoz elegendő ismeret áll. Írásaiban olyan alkotókat, műveket mutat be, amelyek nem helyi, hanem egyetemes értékek. Az általa megszerzett tudást akarja minél szélesebb körben terjeszteni, védekezésként azzal a tájékozatlansággal szemben, amelynek Csoóri Sándor szerint van olyan szintje, amely már a gyöngeelméjűséggel társul. Tóth László írásainak hősei és tárgyai a szlovákiai magyar művelődéstörténet kihagyhatatlan értékei. Ezért lesz az általa megidézettek névsora önmagában olyan hosszú, amely meghaladná e rövid ismertetés lehetséges terjedelmét: ezért lenne méltatlan közülük bárkiket kiragadni: mindegyikük ugyanannak a szellemi közösségnek a részese. Ez a közösség élni akar, éppen ezért jelképes, hogy a sokféle téma közt rendre visszatér a mesevilág: mert ez erősíti a gyermekek nyelvi önazonosságát – ezzel a folytatást, a jövőt. Ezért nem véletlen, hogy Tóth László éppen egy népmesegyűjteményről írva fogalmazza meg ars poeticáját: „Azt hiszem, a mi világunk s gyermekeinké annál nagyobb lesz, annál nagyobb lehet, minél több elfér benne a múltból.”

Egy olyan nemzedék tagjaként, amelyiktől elrabolták-ellopták a történelmét máshol ezt mondja: „a múlttal […] saját életét hosszabbíthatja meg az ember, s ha a jövőjét […] el is vehetik tőle, a múltja örökre az övé.” Magyarságáról pedig ezt vallja: „engem ez a nemzet nemzett”. Valóban: ez adott neki kultúrát, történelmet, sorsot.

Ír hát könyvekről, kiállításokról, színházról, más művészetekről. E sokszínűség közös nevezője a szlovákiai magyarság sorsára való figyelem: számára ennek a közösségnek a jövője tét, és ezért küzd fáradhatatlanul. Ez az alkalmi írásokat kínáló könyv alkalmat ad arra, hogy Tóth Lászlóról is elmondhassuk, amit mondott az Esterházy János becsületéért fáradhatatlan harcot folytató Molnár Imréről: „egyike azoknak, akiket biztos hely illet meg azok között, akik segítettek visszatalálni elveszett értékeinkhez, elveszített önmagunkhoz.”

Tóth László: Időutazás, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)