Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni. „Végtére is az ember találta fel az auschwitzi gázkamrákat, de ugyanúgy az ember volt az, aki emelt fővel belépett ezekbe a kamrákba a Smá, Jiszráél imájával az ajkán” – írja a szerző. Olyan műről van szó, amely nem hiányozhat egyetlen otthon könyvespolcáról sem: általa sikerülhet más megvilágításba helyezni életünk korábbi tragédiáit, átértékelni döntéseink súlyát, saját kapcsolatainkat, valamint megtalálhatjuk azokat a célokat, amelyekért érdemes küzdeni az életben. Viktor E. Frankl gondolatai pedig mindig, minden körülmények között aktuálisak.
A kötet írója osztrák neurológus és pszichiáter, a logoterápia, az egzisztenciaanalízis, a pszichoterápia „harmadik bécsi iskolájának” egyik megalapítója 1997-ben, kilencvenkét évesen hunyt el. Könyvét azóta több mint harminc nyelvre fordították le, gondolatai olvasók tízmillióihoz jutottak el. Visszaemlékezését az amerikai kongresszusi könyvtár már évtizedekkel ezelőtt beválogatta a tíz legnagyobb hatású könyv közé. Nem is alaptalanul. Frankl hitelesen és őszintén tud beszélni az élet értelméről, nem csak hatalmas szakmai tudása és tapasztalata miatt: elsősorban azért, mert a borzalmas koncentrációs táborokban szerzett tapasztalatok árán tanulta meg a szenvedésben is megtalálni az élet értelmét. Az osztrák pszichiátert ugyanis 1942 őszén feleségével és szüleivel együtt a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták. Itt halt meg az édesapja 1943-ban. Időközben a gyermekükkel várandós feleségét a Bergen-Belsenben lévő koncentrációs táborba vitték, ahol később elhunyt. Egy évvel később, 1944-ben a könyv szerzőjét Auschwitzba deportálták, ahol korábban meghalt az édesanyja is. Frankl 1945. április 27-én szabadult ki. Közvetlen rokonai közül csak a nővére menekült meg, aki Ausztráliába emigrált. Franklt sokkolták az átélt traumák, szabadulása után tartósan mély depresszióba esett, ebből a helyzetből alig tudott felállni. Végül maga és mások szenvedései révén jutott arra a következtetésre, hogy a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is van az életnek egy lehetséges értelme, amelytől a szenvedés is értelmet nyer.
A Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című, 243 oldalas művét két főbb tartalmi részre osztotta a szerző: az első fejezetben a logoterápia felfedezéséhez vezető útjáról számol be. Frankl bemutatja a koncentrációs táborok foglyainak lelkivilágát a bekerülés, az ottani mindennapok és a szabadulás fázisaiban. Végigvezeti az olvasót a táborba való felvétel sokkján, a fokozatosan végbemenő reményvesztés folyamatán, a hétköznapokat jellemző mérhetetlen apátián, a felszabadult foglyok zavarodottságán és megannyi más, a rabok körében jól megfigyelhető lelki mintázaton. „A 119 104- es számú fogoly beszámolója” – maga a szerző aposztrofálja így művét, érzékeltetve, hogy az ember a táborban egy számmá degradálódik, mindent hátrahagy addigi életéből. Frankl nemcsak a családtagjait veszíti el, de odavész a tudományos munkássága, legcsekélyebb vagyontárgyaitól és ruháitól is megfosztják. A puszta lét marad meg számára. Az író szerint azonban ebben a helyzetben is megmarad az egyén belső szabadsága, amelyben meg tudja határozni, hogy miként viszonyul a körülményeihez. Frankl ezen a ponton felidézi: amennyiben Auschwitzban megfelelően teljesítettek bizonyos munkakörökben, cigikuponokat kaptak az SS-tisztektől. Egy dohánykupont egy tányér leveskuponra lehetett elcserélni. Aki élni akart, az meg is tette. A pszichiáter megfigyelte: a rabok, akik a dohányfüst elszálló pesszimizmusa mellett tették le a voksukat, néhány nap múlva – szinte kivétel nélkül – krematóriumban végezték. Ennek kapcsán a következőt írta: „Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.”
A kötet második fejezete már ezekre a tanulságokra és életbölcsességekre koncentrál, Frankl logopédiás terápiájára, amelynek az a lényege, hogy a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is van egy lehetséges értelme az életnek, amelytől a szenvedés is értelmet nyer. „…élni nem más, mint szenvedni, túlélni pedig annyi, mint értelmet találni ebben a szenvedésben” – írja. Frankl szerint azonban a helyes megközelítés nem az, hogy mit várhatunk mi az élettől, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy mit vár tőlünk az élet. A helyes felelet erre a kérdésre mindig a felelősség. Ez a hozzáállás – jegyzi meg az író – gyógyír lehet korunk nihilista filozófiájára, mely a „neurotikus fatalizmusával” az ember szabadságát tagadja. A folyamatos, összefüggő szövegben mindezt olyan finoman, alázattal tárja elénk a szerző, hogy csupán a könyv befejezése után veszi észre az olvasó, hogy itt egy valódi tanulmánnyal találkozott az emberi egzisztencia mélységéről, és nem pusztán egy újabb kegyetlen történetet olvasott a koncentrációs táborokról.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.
Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
Az embertől elvárják, hogy már hetedikben, amikor éppen csak belefognak a Népfelszabadító Háború történetébe, határozott elképzelései legyenek arról a tevékenységről, amit egészen a halála napjáig fog végezni, pedig a foci meg a csajok százszor jobban érdeklik. Nem is beszélve a kalandregényekről meg a moziról. Hé, te gyerek! Mi leszel, ha majd nagy leszel?, rontanak rá az öregek, pedig ő már felnőtt, különös tekintettel a Bözsike szobájában történtekre.
Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium?
Van az a mese a zsiráfról meg a nyakáról… Gyerekkorom egyik kedvence, amikor a nyűgként megélt hosszú nyakát szeretné elcserélni a gazdája. A többi állat kapva kapna a lehetőségen, mivel az élet számos területén hasznát tudná venni, így viszont a zsiráf is megérti, micsoda kincs van a birtokában, és örömmel megtartja. Bevallom, egy kicsit ilyen zsiráfnyak volt számomra az idén a Desiré fesztivál.