Dr. Balázs Géza: Gyász és nász

A kaukázusi krétakör

Bertolt Brecht folyamatosan jelen van. Játsszák a színházak keleten és nyugaton. Munkásságát ápolja az International Brecht Society. Brecht nem vált puszta drámatörténeti epizóddá, holott „mozgalmi” vagy forradalmi, más megközelítésben epikus színháza és kommunista volta erre predesztinálná.

Ha iskolás módon szembeállítjuk a hagyományos, drámai és a brechti epikus színházat (Brecht: Színházi tanulmányok, 1936), különösen a híressé vált, legtöbbet idézett és vitatott elidegenítő effektusokat (Verfremdungseffekt), ma már ezeket teljesen természetesnek, elfogadottnak vesszük. Befogadásuk azért lehet természetes, mert, ahogy Eörsi István írja: „nem is olyan botrányosan újak”. Az Erzsébet-kori színház is térben és időben szétágazó, epikus folyamatokat ábrázol, „a borzadály itt is folyamatosan átmegy komikumba, és viszont…, a jellemek itt is száz arcot mutatnak, a mindenkori viszonylatoknak és körülményeknek megfelelően.” Ráadásul a színészek – a technika hiányosságai miatt – korábban is kiléptek a szerepükből („elidegenítettek”), hogy gesztusokkal magyarázzák a történetet. Brecht újítása az új technikák színpadi lehetőségeinek kihasználása.

A kaukázusi krétakör nemzeti színházi bemutatóján brechti színházra készülünk, és élményszínházat kapunk. Holott inkább a drámai színház jellemzője az érzelmi élményközvetítés. Avtandil Varszimasvili, a grúz rendező mélyen átérzi a darabot, hiszen annak fiktív helyszíne éppen Grúzia. És úgy komponálta meg az előadást, hogy azt mindvégig „játéknak” tudjuk tekinteni, olyannyira, hogy még tipikus szóviccek is elhangoznak. Nincs nyomasztó érzésünk, de azért nem felhőtlenül (felelőtlenül) nevetünk. A darab szövege és a rendezés annyira fordulatos és mozgalmas, hogy fel sem tűnik a két felvonás játékideje: három és fél óra. Ráadásul a díszlet is végig ugyanaz, igaz, a tologatható ajtókkal változtatható a tér. A bemutató fő indoka pedig nyilván az életünket folyamatosan, most is beárnyékoló háborús helyzet; az a sajnálatos tény, hogy újra közeli valósággá vált a csomagolás, a menekülés, az üldöztetés, az elrejtőzés, a túlélés.

Ma már lehagyják a színműből a szocializmust idéző kolhozparasztok és asszonyok bevezetőjét, viszont marad az utalás: Grúzia (Sztálin szülőföldje) és a kormányzó Georgi Abasvili neve. Fontos megjegyezni, hogy a színművet Brecht 1945-ben írta. Valójában két darabról van szó: az első rész a felkelés, a  polgárháború, a kormányzó megölése, feleségének menekülése, melynek során a gyerekét elhagyja, akit aztán Gruse, a konyhalány talál meg, és igyekszik a menekülés során önfeláldozással, furfanggal, elrejtőzéssel megmenteni. A második, egyébként jól elváló rész a bíró története és maga a krétakör egy sokkal szorosabb egységet képez. A háború végén a kormányzó felesége visszaköveteli a gyerekét, Gruse nem akarja adni, s az újdonsült bíró tesz a bibliai salamoni ítélet mintájára igazságot. A kulcsjelenet arra a bibliai epizódra megy vissza, amelyben Salamon király bíráskodik a gyermekért pereskedő két nő között; de a történetnek van kínai (Li Hszing-Tao) és német (Klabund/Alfred Henschke) változata is.

Brecht a végletekig viszi a tragédia–komédia egybejátszását; a történet alaphangja mindvégig tragikus. Az ember elfordítja fejét, amikor az orra előtt vágják el a nagyherceg nyakát; koponyákkal dobálóznak (aki ismeri a kambodzsai vagy bangladesi népirtást, aligha tudja szorongás nélkül nézni), de a következő percekben már vásári bohózat szintű jelenetek következnek. A nevezetes elidegenítő effektusokból csak az élő narráció maradt meg. És ez nem elidegenítés, hanem éppen ellenkezőleg: sok-sok apró, villanásnyi, sodró, szaladó történet van, a történet csak a bírói ítélkezés idejére lassul le egy kicsit. Helyesebb lenne azt mondani: apró történetekből épül fel a darab. Önálló történet is lehetne a kormányzó meggyilkolása, Gruse elrejtőzése és álházassága, a bíróvá válás, az igazságszolgáltatás cirkusza, és persze a krétakör. Az egyes történeteket Gruse és a menekített kisgyerek személye, a „ki az igazi anya” kérdése fogja össze.

A mostani előadás két kiemelkedő jelenete: Gruse (Katona Kinga) és Joszif (Herczegh Péter) álházassága, ahogy el is hangzik, a „gyász-nász”, melynek során a magát (nyilvánvalóan a háborúból kimaradás szándékával) halottnak tettető fiatalember a háború végének hírére rögtön feléled, és kérleli-követeli a házassági jogait. Így siránkozik: „Adott az Isten neked is nemiséget, így hálálod meg a jóságát? Annyit nem hoz a földem, hogy a városba menjek, és ott vegyek magamnak feleséget… Az asszony megkapálja a földet, és szétteszi a lábát, ez áll a kalendáriumban minálunk.” A második felvonásban pedig mindenkit magával ragad a magát olykor bolondnak tettető, munkakerülő községi írnokból bíróvá (jegyzővé) kinevezett Azdak szerepében: Trill Zsolt. Azdak jelenete Brecht legnagyobb írói bravúrja. A bohókás bíró tesz salamoni igazságot az elhagyott gyerekéért harcoló valódi és a valóban gondoskodó anya között, kifigurázva általában az igazságszolgáltatást. A tanulságot a narrátor (énekes) mondja ki: „minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle, / A gyermek az anya-szívűeké, hogy fölnevelődjön, / A kocsi a derék kocsisoké, hogy sebesen szaladjon, / S a völgy azoké, akik öntözik, hogy gyümölcsöt teremjen”. És e végtelen leegyszerűsítés mögött mégis ott fut végig a drámai hajsza: egy ilyen korban, háborúban nem egyszerű életben sem, hát még tisztességes embernek maradni, bárki, bármikor elcsúszhat, a véletlenen múlik minden. Például azon, hogy Azdak bíráskodásának idejére esik Grúzia történetének rövid aranykora, amikor „már-már az igazságosság uralkodott”.  A felfordult világban tényleg csak a gyönge remény marad. Brecht dilemmája: „Rettenetes a kísértés a jóra!” Gruse és a megmentett gyermek életét ebben az esetben csak a kivételes véletlenek sorozata fordíthatta jóra. Ráadásul az igazságot a megvesztegethető, munkakerülő, bolondos, ám emberséges Azdak szolgáltatja, akitől pont erre nem számítanánk. De mi van, ha jól működik a háborús gépezet és az igazságszolgáltatás? Mi van, ha nincs még csak rövid aranykor sem? (Az idézetek Garai Gábor fordításából származnak.)

(Bemutató előadás: Nemzeti Színház, 2023. jan. 7.)