A Bihari Népművészeti Egyesület kiállítása a nagyváradi várban (Festum Varadinum, 2022. május 17.)
A nyelvészek többsége által elfogadott nyelvi relativitás elképzelése szerint az ember identitását, világlátását, gondolkodásmódját leginkább az anyanyelve határozza meg. Anyanyelven természetesen az elsőnek megtanult, belénk ivódott nyelvet értjük, de az anyanyelv fogalma kiterjeszthető más tudatformákra is. Az emberré válás hajnala az a pillanat volt, amikor az ember magatartásában, gondolkodásában megjelent az absztrakció: és ez egyszerre hozta létre a művészet és a nyelv alapformáit. Kezdetben nem voltak művészeti ágak, hanem az ősi elválaszthatatlanság jegyében egyben volt nyelvi, tárgyi, zenei, mozgásos, ma művészetinek tartott kifejezésmód. Az egykori összetartozásuknak mindmáig nyomai vannak. A népköltészet ének és nyelv, a néptánc zene, ének, mozgás, de minden művészeti jellegű tevékenységet jellemez az utánzás (mimézis), a szimmetriavágy, a ritmus.
A berettyóújfalusi Bihari Népművészeti Egyesület kiállításán elsőként a tárgyi és nyelvi alkotóművészet kapcsolatára hívom fel a figyelmet. A tárgykészítés régebbi, mint a nyelv, mert a gyakorlat, egy-egy mozdulat a nyelv segítségével sokszor le sem írható, hanem egy nyelven túli, ún. hallgatólagos tudás működteti. Viszont az absztrakció, az utánzás ténye szorosan összekapcsolja a kettőt, s ma már aligha működhetnének egymás nélkül. Másik megközelítésben úgy is fogalmazhatunk, hogy a népművészet a tárgyalkotás anyanyelve. A népi alkotóművész, kézműves, iparművész sajátos tárgyi nyelvet használ. Követi a hagyományt, egyszersmind személyiségéhez és a jelenkorhoz igazítja a tárgyat.
Ismerjük, kedveljük, szeretjük ezeket a hagyomány ihlette tárgyakat. Hiszen mindenkinek van élménye, emléke, talán birtokolt népművészeti-népi iparművészeti tárgya, legyen az vászonhímzés, szűcsmunka, kerámia, pásztorfaragás, bútor, hangszer, üveg vagy népi ékszer. Ilyesmiket alkotnak a Bihari Népművészeti Egyesületbe tömörült tagok. Vannak, akik eredeti tárgyak (ma már leginkább múzeumi műtárgyak) alapján próbálnak hiteles, eredeti darabokat készíteni. Mások a helyi hagyományelemeket tárják fel és újragondolják. Így fedezik fel, megtanulják és továbbadják a margittai fazekasságot, a bihari rátétes szűrt és göbös szőttest, a különböző gyékény- és vesszőfonási technikákat, a komádi, furtai hímzést. A ma népművésze tárgyalkotó munkájával hasonló tevékenységet végez, mint a nyelvművelő vagy nyelvápoló. Az egyik a tárgy történetéből, funkciójából kiindulva igyekszik megérteni és aktualizálni az alkotást, a másik ugyanezt teszi a nyelvvel.
A történelemben mindig volt, van és persze lesz folklór vagyis népi kultúra. A hagyományos társadalmakban, nálunk egészen a 20. század közepéig a népművészeti tudás természetes hagyományozódással szállt át apáról fiúra, mesterről mesterre. A nagy történelmi változások, a természetközeli vidéki életmód felszámolódása azonban megakasztotta ezt a folyamatot. Erre ébredt rá az 1970-es évek „nomád nemzedéke”, amely a népi értékek átmentését tűzte ki célul, például az éppen most 50 éves táncházmozgalom elindításával. A folklórból többnyire folklorizmus lett, a népművészetből népi kézművesség, népi iparművészet. A kimondottan gyakorlati célú népi kézművesség pedig a háziipar. Talán mondhatjuk azt is, hogy a népi kézművesség a mindennapok művészete, s ebben a gesztusában a művészet gyökereihez vezet vissza bennünket, amikor szorosabb kapcsolat volt műalkotás és gyakorlat között.
A kézművesség ma nagy divat. Manapság kézműves lehet a szappan, a sör, a fagylalt, a harisnyavirág, a dekupázs (a szalvétatechnika), a papírfonás, pedig ezek nem népművészeti eredetűek. Ezért jobb, ha a népi kézművesség kifejezést használjuk az olyan jellemző tevékenységekre, mint fazekasság, szövés, fonás, hímzés, gyékény- és vesszőmunka, fafaragás.
A Bihari Népművészeti Egyesület 1993-ban alakult meg. Célja a történelmi bihari térség népi kézműves hagyományainak fölkutatása, továbbéltetésa. Tagjaik között vannak: csuhé-, gyékény-, szalma- és vesszőfonók, fafaragók, gyöngyfűzők, hímzők, nemez-, gyerekjáték-készítők, fazekasok, bőrösművesek, szövők, szűrszabók és szűrrátét-készítők, mézeskalácsosok, hagyományőrző íjászok, kovácsok, hagyományos pipakészítők, tűzzománc- és népi ékszerkészítők, grillázskészítők és viseletkészítők. A hagyományátadást szakkörökben, kézműves alkotótáborokban, szabadegyetemeken és kiállítások segítségével végzik. Olyan országos programokat indítottak, mint a Kitesszük a szűrét! (szűrkészítés, szűcshímzés), a Vándorlegény (gyermek és ifjúsági népi kézműves pályázat). Van mire építeniük, hiszen messze földön híres a komádi és furtai hímzés, a szűrrátét és a rátétes szűrök, a göbös szőttes, a sárréti gyékényfonás, az érmelléki székfaragás és sáskötés, a hencidai szalmafonás, a nagyváradi, margittai, révi fazekasság, és még további értékek várnak fölfedezésre, majd pedig visszatanításra és az új nemzedéknek való átadásra.
A Bihari Népművészeti Egyesület Örökségünk című kiállításán láthatunk népművészeti ihletésű, de már egyedi tervezésű öltözködési, lakberendezési tárgyakat; készséggel, örömmel használható vagyis megvásárlásra és hazavitelre csábító gyékény- és vesszőkosarat, szőtteseket, terítőket, párnákat, pompás fazekastermékeket, népművészeti motívumokkal újragondolt ruhákat, tükröket; és ami a legfontosabb, lehet találkozni, ismerkedni az alkotókkal, akik el tudják mesélni egy tárgy történetét. A népművészetben a legnagyobb érték az alkotó és felhasználó közötti közvetlen kapcsolat. A népművészeti tárgyak ugyanis megszólíthatók, sőt, maguktól is mesélnek.
A művészet lényege: a mindennapokból való kiemelkedés, a katarzis, az emberi lét értelmének a megélése. A népművészet és a népi kézművesség, népi iparművészet annyiban más, hogy évszázadok, ha nem évezredek alatt kipróbált formákat, tartalmakat közvetít, közérthető, vonzó, mindenki számára szóló tárgyi anyanyelven. Mivel az ember nemcsak tárgyalkotó, hanem egyre inkább tárgyfelhalmozó lény, a hagyományos népművészetből táplálkozó népi iparművészet iránt fokozódó igény mutatkozik. A népművészet tehát örök. A történelmi Bihar ma két ország és három megye, a Bihari Népművészeti Egyesület a tárgyi anyanyelv segítségével kapcsolja össze mindazt, ami összetartozik.
(Megnyitó beszéd a Festum Varadinum rendezvényen, a Bihari Népművészeti Egyesület Örökségünk című kiállításának megnyitóján, a nagyváradi várban. A kiállítás június végéig tekinthető meg.)
A Várad című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat idei 8., augusztusi száma a manapság kevéssé olvasott-hivatkozott-játszott erdélyi íróra, drámaszerzőre, szerkesztőre, Sütő Andrásra irányítja a figyelmet a szellemi restitúcióknak fenntartott rovatban. Születésének 96., valamint egyetlen romániai szobrának felállítása 10. évfordulóján Székelyudvarhelyen tartottak megemlékezést június végén, Dávid Gyula irodalomtörténész és Lőrincz György író ott és akkor elhangzott beszédei olvashatók a friss lapszámban.
Léteznek olyan momentumok, amikor a haza és az otthon fogalmán keresztül – függetlenül minden nemzeti ünneptől – megidézhetjük a múltunk és népünk jeles örökségét. Ilyenkor az ember szíve kiszakad a mindennapok kusza és zajos kavalkádjából, élvezi és érzékeli a jelen pillanatait, amelyek eggyé válnak mindazzal a történelmi emlékezettel, amelyet egy vonós hangszer megszólaltatása, egy székely szoknya meglibbenése vagy egy fülbemászó dallam és énekszó tud felidézni.
„Szőcs Géza számomra az elmúlt fél évszázad legnagyobb erdélyi költője volt” – kezdte meg emlékidézését Farkas Wellmann Endre a 32. Művészetek Völgye Petőfi-udvarában, ahol a Jászai Mari-díjas színművész, Szilágyi Enikő szerkesztésében létrejött Szőcs-kötetet, A kolozsvári sétateret mutatta be. A kötet szerkesztése még a költő életében elkezdődött, azonban a Covid okozta tragédia megakadályozta, hogy Szőcs Géza a kezében tarthassa a véglegesített műalkotást.
A kötet szerkesztői, Ilyés Krisztina és Kincses Krisztina, immár két nagyszerű alkotóval, Birtalan Andrea költővel és Vöröskéry Dóra íróval karöltve mutatta be a 42 szerző műveit összegyűjtő antológiát. A kötet bemutatása főként a sokszínűség kulcsfogalma köré épült, az antológiában megjelenő fiatal szerzők ugyanis – bár különböző témakörökben gondolkodnak és alkotnak, mégis – képesek voltak mindannyian egy közös nevezőkkel is bíró szövegkorpuszt létrehozni.
Rózsaszínbe burkolózott a Művészetek Völgyének Petőfi-udvara egy péntek délutáni beszélgetésen, amikor a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, a magazin Szerelem lapszámának egyik interjúalanya, Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, valamint egy fiatal színészpalánta, Lipics Franciska, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatója a birtoklás, a hűség és még sok ehhez hasonló, érdekesebbnél-érdekesebb témakörön keresztül megpróbálták felfejteni a – több szempontból is felfejthetetlennek tűnő – szerelem fogalmát.
Lőrincz P. Gabriella költő volt a Magyar Kultúra magazin első vendége a 32. Művészetek Völgyében – s már a hangulatteremtés is rendhagyónak ígérkezett, hiszen a beszélgetés főként a magazin Elmúlás lapszámához kapcsolódott. Lehet-e önfeledt vidámsággal vagy legalábbis nem meghökkenve beszélgetni az ember életének egyik legfontosabb velejárójáról, a halálról? Bonczidai Éva, a magazin főszerkesztője többféleképpen is közelített a témához, és kérdéseivel vendégét a Szovjetuniótól kezdve a kárpátaljai rítusokon át egészen a női sorsokig minden fontos dologról végigkérdezte.
Elkezdődött a csíkcsomortáni Varga Sándor Verstábor, ahol évről évre tehetséges középiskolások gyűlnek össze az egész Kárpát-medencéből, és tíz napon át elismert művészek irányításával dolgozhatnak – versek és hegyek között.
Varga Sándor, a tábor névadója a Magyar Rádió egykori munkatársa volt, ő és felesége, Mihályi Magdolna álmodták meg egykor ezt a különleges Kárpát-medencei szintű verstábort azzal a céllal, hogy a nyelvterület különböző rangos versmondó versenyeinek díjazottjait további tehetséggondozásban részesíthessék.
„Mindig az alkotó emberek veszik észre a világ változásait” – kapaszkodom Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének megállapításába, amely július 21-én, pénteken a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Magyar Kultúra-sátrában tartott Felnőni a Kárpát-medencében című kerekasztal-beszélgetésen hangzott el.
Hazaszótár – A valahol szabadsága címmel indított beszélgetést a béke idején július 21-én, pénteken a bálványosi nyári szabadegyetem Magyar Kultúra-sátrában Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.