Helyőrség: Beszélgetés a 60 éves Háy Jánossal

– Nemrég ünnepelte 60. születésnapját, az irodalmi élet képviselői is több fórumon kapcsolódnak az eseményhez. Mit jelent Önnek a múló idő? Egymásra épülő vagy inkább egymás mellett álló képekben gondolkodik?
– Nem szívesen hangsúlyoznám túl ezt a kerek számot, kicsit olyan érzetet kelt az emberben, hogy ennek a fickónak már leszaladt a roló. És valóban, bizonyos tekintetben már leszaladófélben van, közelebb a történet vége, mint az eleje. Az idővel való küzdelem, azt hiszem, az emberi lét legnagyobb eseménye attól fogva, hogy Ádám és Éva kilépett az édenkert tudatlanságából. Szeretnénk persze azt hinni, hogy egy nagy valami felé tartó folyamat része vagyunk, hogy a gyerekeink azt a fáklyát viszik tovább, amit mi a szüleinktől átvettünk, de ez minden bizonnyal csak egy önbékítő narratíva, s igazsága, amennyiben mégis van, inkább csak biológiai értelemben releváns. Az életünk pont addig tart, ameddig tart, s persze egy bizonyos életkorból visszanézve látunk benne szervességet, épülést, holott az egész alapvetően egy leépülési folyamat, aminek az az összekötőeleme, hogy épp mi vagyunk benne a főszereplők. Néha még azt is hisszük, hogy a mi akaratunk teremtette ilyenné vagy olyanná, holott ezernyi rajtunk kívüli akarat igazgatja a létünket, s kényszerít bizonyos események elviselésére. Az emberi agy olyan, hogy szeretne mindent logikusnak és szisztematizáltnak látni, amivel rendkívül leegyszerűsítjük a valóságot. De valószínű, megbolondulnánk, ha azzal kéne számot vetni nap mint nap, hogy nem működik vagy csak bizonyos esetekben működik az ok-okozati rendszer.

– Egy interjúban felidézi, hogy fiatal íróként egy rendezvényen elírták a nevét, a pontatlanság kapcsán fogalmazta meg: „Egész életemet végigkíséri különben, hogy valami mindig a jelentéktelenségemre figyelmeztet.” Pedig elismert és sikeres író. Mivel magyarázza a szerzői státuszhoz való hozzáállását?
– A jelentősség-jelentéktelenség számomra nem a polgári értelemben vett sikerességgel vagy sikertelenséggel áll kapcsolatban, hanem azzal, hogy az emberi lét közös alapja, hogy mindőnk sorsa valójában törékeny és esendő. Bármennyire is akarjuk bizonygatni, hogy mi milyen marha menő életet élünk, hiába pakoljuk a képeket százával a közösségi oldalakra, hogy minden, ami velünk történt, az mennyire káprázatos, mert ez egy sima önbecsapás. A saját kicsinységünket nem tudjuk meghaladni, nem tudunk csak akkorák lenni, amekkorák vagyunk, s a közös alap nem a jelentősség, hanem épp a jelentéktelenség.

– Spiró György írja köszöntésében, hogy ön „líraian, belülről is megéli a figuráit, és kívülről is nézi őket hol iróniával, hol gúnyosan, hol pedig egyenesen megvetően (és önkínzóan).” Mi viszi előre ezekben a megfigyelésekben?
– Az biztos, hogy elég világosan látni kell, hogy kikről írsz, sokszor már előre tudja az ember, sokszor csak a létrehozás során fedik fel magukat a szereplők, de a lényeg mindig ugyanaz, ismerned kell azt a lélektani anyagot, amit a szöveg feldolgoz. Ez kívülről és belülről látást is feltételez, de a végeredmény soha nem lehet külsődleges. Épp ezért én kerülöm a szereplőim kipellengérezését akár gúnnyal, akár iróniával. Az a dolgom, hogy minden élet igazságát hitelesen képviseljem. Nem én vagyok az, akinek ítélkezni kell vagy véleményezni. Majd az olvasó vagy a néző, ha akarja, levonja a konzekvenciát, hogy bizonyos tetteket miképpen értékel erkölcsileg. Az életet, az embereket általában úgy szemléljük, hogy van egy értékháló, ami alapján besoroljuk a tetteket és a cselekvőket. Az írás azzal az aktussal kezdődik, hogy mögé lépsz ennek az értékhálónak, és a dolgokat mindennemű ideológiai-erkölcsi értékítélet nélkül rakod föl. A megfigyelés, ami révén ezt el lehet érni, kettős, irányul a másik emberre, és irányul önmagadra, az ilyesfajta elemzések folyamatosan mennek az ember fejében, s ha egy karaktert ki akarsz bontani, s hitelesen akarod képviselni, akkor e két megfigyelést kell egymásra rímeltetni. Az ábrázolandót meg kell magadban találni, még akkor is, ha azok a jellemvonások nem mutatkoznak benned karakteresen.

A teljes beszélgetés a Helikon oldalán olvasható.