Helyőrség: Beszélgetés Acsai Roland költő, drámaíróval

Acsai Roland Hunyadi Lászlója egy félelmet nem ismerő kiskamasz, aki éppúgy szeret sokáig lustálkodni és éppúgy untatják a tanórák, mint a mai tizenéveseket. Az író pontosan érzi, hogy mit kell átvennie és mivel kell kiegészítenie az eredeti művet ahhoz, hogy az a gyerekek számára is izgalmas történetté váljon. Acsai már háromszor fordított át klasszikus zenei műveket mesévé: a Hunyadi László mellett a Csipkerózsikát és a Pillangókisasszonyt is az író fantáziáján átszűrve olvashatjuk. A szerzőt ezekről a művekről és arról kérdeztük, hogy miként lesz egy operából gyerekkönyv.

– Milyen céllal indult el az Operamesék-sorozat?

– Hogy magas színvonalú, esztétikus, ugyanakkor szórakoztató művek kerülhessenek azon szülők gyermekeinek kezébe, akiknek fontos a kultúra, a művészet; akik szeretnék, ha a gyerekeik korán megismerkednének a klasszikus műveltség alapjait jelentő művekkel. Mivel a sorozathoz CD is tartozik, nemcsak az opera történetét ismerheti meg az olvasó, hanem magát a zenei művet is. De az is benne van ebben, hogy a könyvesboltban keresgélő szülő szeme megakad egy ismerős címen, és azt gondolja magában: nahát, de hiszen ez egy felnőtteknek szóló történet, ami ráadásul opera is, vagy balett, hogy lehet ebből gyerekmesét írni?! És máris felkeltette az érdeklődését.

– Hogyan kapcsolódtál be ebbe a történetbe?

– Íróként engem is az előbb említett kérdés izgat leginkább ezen mesekönyvek írásakor. Ezért is vállaltam el, amikor az egyik könyvhéten felkért a kiadó kitűnő vezetője, Milkovich Eszter, hogy szálljak be a sorozatba. Két téma közül választhattam: vagy a Csipkerózsikát, vagy a Szentivánéji álmot írom át. Mivel az első lányom akkor volt éppen a hercegnős korszakában, a Csipkerózsikát, Csajkovszkij balettművét választottam. De a Csipkerózsika mellett szólt még egy írói szempont is: a sztorija kevesebb, mint a Szentivánéji álomé. És hogy miért jó nekem, ha rövidebb és egyszerűbb a története? Mert így sokkal nagyobb teret kaphat az én fantáziám, az én írói invencióm és egyéniségem. A kiadónál egyébként már jelentek meg könyveim, mielőtt megkaptam volna a sorozatra való felkérést.

 – Mennyire jelentett nagy kihívást a műfajváltás?

– Az átiratok műfajának nagy hagyománya van a művészetben, és nem csak a modernben. Mind az úgynevezett magas-, mind a populáris kultúra él vele. Akár a pop- vagy klasszikus zenére, akár a filmekre (lásd könyvadaptációk garmadája), akár versekre vagy prózára gondolunk. Engem egy átiratban leginkább az a része érdekel, amennyiben eltér az új a régitől. Magyarán az a bizonyos plusz, az a más. Hogy ez az új rész meglegyen benne, de úgy, hogy az eredeti szüzsé és az „üzenet” is megmaradjon, annak különböző trükkjei vannak. Például a történetet nem kell feltétlenül megváltoztatnod, elég, ha máshová teszed a hangsúlyokat, más szereplőket vagy sztorikat domborítasz ki belőle. Vagy a meglévő főszereplők mellé új szereplőket illesztesz be.

Hogy mennyire volt kihívás? Költőként indultam, és a mai napig sok verset írok. A lírából a próza felé való átmenetet számomra egy verses regény jelentette, a Jin és Jang, és egy modern nó-dráma, az Esumi és Asao. Gyerekeknek már azelőtt is írtam, főleg verseket persze. A verses regény után következtek a regények, a mesék, a meseregények és a drámák. Olyannyira, hogy mára már több prózakötetem van, mint verses. Persze sokat tanultam a műfordításból is, hiszen rengeteg regényt fordítottam, ifjúságit ugyanúgy, mint felnőtteknek szólót. Egyébként, ha már a prózánál tartunk, el kell mondanom, hogy a pályám elején Tandori Dezső, az egyik mesterem és barátom, azt jósolta nekem, hogy én hamarosan prózát fogok írni.

A mai napig apró történeteket mesélek el a verseimben is. Ez jellemző rám. De az is, hogy a prózámban sok a költőiség, sok a költői kép, és ennek a költői szürrealizmusnak a legjobb közege a fantasy és a mese.

– Mostanra már három meséd született meg ebben a sorozatban: a Csipkerózsika után a Pillangókisasszony, majd a Hunyadi László. Mi vonzott ezekben a történetekben?

– A Pillangókisasszony és a Hunyadi László már az én választásaim voltak. Az előző felé a japán orientációm vonzott, amit többször feldolgoztam és megjelenítettem a műveimben. Valamint az, hogy ez a sztori annyira nem gyerekeknek szól, hogy kihívás gyerekmesévé tenni. Ezzel a könyvvel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy a felnőttek sokszor nem ismerik a gyerekeket, vagyis nem tudják, hogy mi tetszene nekik. A felnőttektől ugyanis néhányszor azt a visszajelzést kaptam ezzel a mesémmel kapcsolatban, hogy nem gyereknek való történet. Ezt megcáfolni látszik az a tény, hogy nincs még egy könyvem, aminek annyi gyerekrajongója lenne, mint a Pillangónak! Egész osztályok olvasták el, és versengtek egymással, hogy aznap melyikük vihesse haza, gyerekrajzok sokasága is született hozzá.

A Hunyadi László felé az vonzott, hogy egy igazi, történelmi, kalandos lovagmese-fantasy alapjait éreztem meg benne. Az opera elsősorban zenei műfaj, vagyis az énekhangon és a zenén van a hangsúly, a sztori, azaz a librettó csak ezek után következik, harmadsorban: az operák nem az akciódússágukról híresek. Ezzel semmi újat nem mondtam, ezt mindenki tudja, és a librettóírókat sem bántom meg. Tehát ezeket a történeteket dramaturgiailag fel kell „turbózni” ahhoz, hogy leírva is hassanak, pláne gyerekkönyvként, és itt jövök én! Új dramaturgiai szálat keresek, amire minél feszesebben felhúzhatom a történetet. Mindegyik mesét szerettem írni, és egy írónak mindig a legutóbbi műve a kedvenc műve, ez így egészséges.

A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.