Helyőrség: Beszélgetés Bertha Zoltán irodalomtörténésszel

2020. április 19., 09:31

Bertha Zoltán irodalomtörténésszel a Helikon közölt interjút. Nagy Borbála Réka kérdezte őt Illyés Gyuláról, a határon túli irodalomról, identitásról, motivációkról.

Bertha Zoltán irodalomtörténész – Forrás: MMA Fotó: []

A „magyarságot szolgáló, de a több mint háromezer éves egyetemes irodalmon kiművelt tudományos embernek, értelmiséginek látom” – írja önről Alföldy Jenő. Mindig is a nemzet megmaradása, az egyetemes magyar kultúra hirdetése volt a célja, és mindez hihetetlen szorgalommal, elkötelezettséggel, keresztényi szeretettel és emberséggel párosul. Óriási a munkássága, előadó, közszereplő, kulturális szervezetek, társaságok, kuratóriumok tagja. Szentesen született, Sárospatakon érettségizett. Hogy felidézzünk egy fontos mozzanatot: hogyan emlékszik az Illyés Gyulával való találkozásra, és ki volt még nagy hatással önre?

– Édesanyám tősgyökeres dél-alföldi tanyás gazdálkodó családból került hódmezővásárhelyi, kiskunfélegyházi iskolákba, majd Pestre az egyetemre is, ahol találkozott édesapámmal, aki pedig egy poroszlói (szintén Tisza-vidéki), hatgyermekes tanító családból indult a pályáján – a mezőtúri gimnázium után a sárospataki református teológiát végezte el a 30-as évek derekán (évfolyamtársként és jó barátságban például az irodalmár-filozófus Vatai Lászlóval, a nevezetes Dosztojevszkij- és Ady-könyvek szerzőjével), majd két évi amerikai segédlelkészi szolgálat után hazatérve a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett magyar, angol és latin szakos diplomát, magyar irodalomtörténetből doktorált –, s tanári állást kapott a sárospataki gimnáziumban. Én éppen egy nyári iskolai szünet idején születtem az anyai rokonság körében Szentesen, de mivel szüleim akkor már másfél évtizede Sárospatakon laktak, így mindkettőt szülővárosomnak tekinthetem. 1973-ban kerültem a debreceni egyetemre, ahova olyan klasszikus írók látogattak el, mint Weöres Sándor, Nagy László, Csoóri Sándor, Dobos László, Ratkó József – de Illyés Gyulát egy pataki népfőiskolai találkozón láthattam először. Ő éppen akkoriban írta Válasz Herdernek és Adynak című korszakos tanulmányát, amely könyvben (Szellem és erőszak lett volna a címe) is megjelent volna, ha be nem tiltja a kommunista diktatúra. És 1979-ben Lakiteleken állt biztatólag a Lezsák Sándor hívására oda gyülekező, szabad szellemű fiatal írók pártjára. Mint a magyar irodalom „törzsfőjére” néztünk fel rá, aki a hajdani népi írói mozgalom, az összmagyar keresztény nemzeti gondolat, s az ’56-os forradalmi tisztánlátás ikonikus megtestesítőjeként szemnyitogató előadást tartott Patakon is, miközben az Egy mondat a zsarnokságról című versét akkoriban még ugyancsak tilos volt hivatalosan emlegetni. De a magyarság demográfiai megmaradásának ügyét szenvedélyesen képviselő volt pataki diák, ­Fekete Gyula vagy a népdalénekes Béres Ferenc és Képes Géza, ­Mészöly Dezső – akik baráti szálakkal kötődtek családunkhoz –, vagy az emigrációból a „pataki Házsongárdba” nyugodni térő Cs. Szabó László éppoly hitelesen közvetítették ezeket a legnemesebb eszményeket, mint a szakrális hagyományt a modern metafizikai versnyelvvel ötvöző Pilinszky János is, akit (az ateista-egyházüldöző korszakban) szinte csak titokban lehetett a diákok közé meghívni. De ezek a találkozások mind felvérteztek az elkövetkező időkre.

Monográfiái például Bálint Tiborról (1990), Sütő Andrásról (1995), Németh Lászlóról (2005), Kányádi Sándorról (2006), Tamási Áronról (2012), tanulmányai Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, Kós Károlyról, Wass Albertről, Reményik Sándorról, Dsida Jenőről vagy Czine Mihályról és Nagy Gáspárról arról árulkodnak, hogy jól ismeri a kortárs szerzők munkásságát. Mikor, hogyan vált szívügyévé a határon túli irodalom?

– Az úgynevezett pataki szellem (még a hatalmi visszaszorítás kísérletének idején is) olyannyira tartotta magát, hogy tanáraink már megjelenésekor híresztelték Sütő András revelációszámba menő regényét (Anyám könnyű álmot ígér), az elszakított magyarság és a Trianonban szétszaggatott ország sorskérdéseinek jelentőségét hangoztatva, s édesapám könyvei között is ott voltak a 30-as, 40-es évek meghatározó művei Szabó Dezsőtől, Németh Lászlótól, Kós Károlytól, Reményik Sándortól, Tamási Árontól, Makkai Sándortól, Karácsony Sándortól és a többiektől, meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai (még neki dedikált erdélyi, felvidéki kötetek is) – szóval becses lelki örökségül kaptam én ezt a történelmi magyar egységet, egyetemességet valló szemléletmódot és gondolkodást.

Mikor döntötte el, hogy ezen a vonalon kell tenni valamit?

– A debreceni egyetemen Barta János, Julow Viktor, Kovács Kálmán s az őket követők (Görömbei András, Imre László, Márkus Béla) mind ugyanilyen elkötelezettséggel tanították a magyar irodalmat, s az Alföld folyóirat is (az Ilia Mihály fémjelezte szegedi Tiszatáj mellett) legendásan megtett mindent a határon túli, kisebbségi magyar irodalmak ismertetése, népszerűsítése érdekében. Én meg diákként máris recenziós feladatokat kaptam, s elkezdtem írni az akkor napvilágot látó könyvekről.

 

A teljes interjú a Helikon.ro oldalon olvasható.