Helyőrség: Beszélgetés Demeter Szilárddal

2020. november 21., 09:57

Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával Kovács Zsófi készített interjút a Kontra oldalán.

Demeter Szilárd – Fotó: Illyés Tibor/MTI

 

Kevés embernek sikerült egyszerre magára haragítani az irodalmi és zenei szcénát egyszerre, Demeter Szilárdnak sikerült. Két éve kavarja fel alaposan a kulturális élet állóvizét és írja felül a régi berögződéseket. Reformál, strukturál, társadalmiasít. Egyébként író és fuvolistából lett basszusgitáros, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújításának és társadalmiasításának koordinálásért felelő miniszteri biztos. Sok van a rovásán, most még hozzáteszünk.

– Andy Vajna, Demeter Szilárd, Vidnyánszky Attila: mi a közös a három emberben? 

– Mindhármukat nagyon utálták/utálják azok, akiknek az érdekében dolgoznak. Meg azok is, akik ugyan nem értenek az adott területhez, de ettől még jobban tudják, mit kéne csinálni. Mindhárman egy-egy kulturális területet próbáltak, próbálunk újrastrukturálni. Andy Vajna a hazai filmszakmában ért el sikereket, én még dolgozom, Vidnyánszky Attila még a kultúrharc kezdetén tart, vagy épp a betetőzésénél – ki tudja már követni, mi történik az SZFE környékén? Három erős akaratú ember, határozott vízióval. Mindhárman a régi elit hatalmi játszmáit írjuk felül. Andy Vajna hollywoodi produceri szemléletével a magyar filmgyártást sikeressé és rentábilissá tette, kapcsolati tőkéjén keresztül komoly szerepet játszott abban, hogy újra Oscar-díjas magyar filmjeink lettek, és felülírta az „egymásnak osztogatjuk a pénzeket művészfilmekre” régi, bevett gyakorlatot. Vidnyánszky Attila a legérzékenyebb pontján – az egyetemi képzés átszervezésében – piszkálta meg azt a színházi és filmes elitet, amely nagyjából a hetvenes évek óta fújja erre a passzátszelet. Jómagam az irodalmi élet szekértábor-logikáját írtam felül azáltal, hogy kiszélesítettem, demokratikusabbá tettem a szakmai döntéshozatalt. Vagy éppen nem vettem figyelembe a szakmai álláspontokat, mert láttam az önérdeket mögöttük. Ez főbenjáró bűn. Mindhárman az ítéletalkotási monopóliumot akartuk-akarjuk megtörni, és egyikünk sem fogadja el, hogy csak azok mondhassák meg, mi a teljesítmény, akik eddig tették.

– A kormány által a kultúra különböző területeire kinevezett vagy felkért emberek a szakmai párbeszédig sem juthatnak el, eleve a személyük és hozzáértésük megkérdőjeleződik, ezért bármilyen lépést teszel, ellenállással találod szemben magad. 

– Nem is akarom elkötelezni magam ebben a szekértábor-logikában. Abból a klubból nem rúghatnak ki, ahová be sem akarok lépni. Pontosan tudom, mennyit érek. Prózaíróként az engem gyalázó írók többségénél akkor is jobb novellát írok, ha éjszaka felébresztenek, és nem adnak kávét meg cigit. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem. Szóval megnézem, ki mondja, és legtöbbször csak legyintek, hogy ugorgyunk.

A mostani „kultúrzajos” térben a teljesítmény az egyetlen, ami számít. Úgy vélem, hogy a magaskultúra levált az adófizetőkről, elkezdett önlegitim módon működni, valamilyen szinten magára hagyta az olvasót. Az írok az íróknak írnak, és egymás vállát veregetik, ami drága mulatság adófizetői szemmel nézve. A popkultúrában hasonló tendencia figyelhető meg. Létezik egy szűk kör, amelynek jól megy a szekér, és tagjait még egy szűkebb réteg választja ki. Minél inkább egy szűk elit kezében van egy művészeti ágnak a döntési kompetenciája, az ítéletalkotási monopólium, annál gyengébb a magyar kultúra.

Én abban hiszek, hogy a magyar kultúra erejét éppen a sokszínűsége adja. Ezért szoktam azt mondani, hogy minden magyar alkotó, aki azt szeretné, hogy a művészetét száz év múlva is magyarul élvezzék, az az én szememben nemzeti. Függetlenül attól, hogy ezt billognak érzi-e. A kulturális identitás erősítéséért vívott harcban az lehet partnerem, aki nemzeti kultúrában gondolkodik. Azt gondolom, a kultúrharc fókusza nem itt van Magyarországon, és nem is jelen idejű. Tényleg az a kérdés, hogy száz év múlva milyen nyelven milyen kultúrát fogyasztunk a Kárpát-medencében.

– Pont az ilyen kijelentéseidért kaptad a legnagyobb támadást, nehogy már Demeter Szilárd mondja meg, ki a magyar író.

– Akinek nincsenek gondolatai, csak szavai, attól ne várj következetességet. A stilisztika nem logika. A balliberálisok értékalapúnak fazonírozzák az érdekalapú támadást, de retorikai bűvészmutatványokra én is képes vagyok, erről még diplomám is van. A változással óhatatlanul együtt jár, hogy bizonyos érdekeket sértesz, ez pedig konfliktushoz vezet. Amivel nem is lenne problémám, csakhogy én a produktív konfliktusokban vagyok érdekelt, abba beleállok, és generálom is, mert azt gondolom, hogy előrevisz. Hogy ki a magyar író vagy ki nem, az egy jó vita és nem mai keletű. Arany János kezdte a Kozmopolita költészet című versében az ezernyolcszázas évek második felében. Az elmúlt százötven-kétszáz év alatt erre nem tudtunk olyan választ adni, amely a kulturális identitás erősítését szolgálja. A következménye, hogy a magyar elit fejben másodikká vált. A liberális vagy balliberális elit a Nyugat iránt szolgalelkűséggel viseltetik, azokhoz a trendekhez próbál igazodni. A jobboldali elit meg a balliberális elitre figyel, mert évtizedek óta ők mondják meg, mi a teljesítmény.

Ezért én arra próbálom átfordítani azokat a szcénákat, amelyekben én érdekelt vagyok – az olvasáskultúra, könyvkultúra, irodalom és popkultúra –, hogy fejben elsőként kezdjünk el gondolkodni. Persze létezik más választásunk, hátra is dőlhetünk, mondhatjuk, hogy a világ megváltozott, az emberek nem olvasnak, a könnyűzene inkább tömegtermék, mehetünk a könnyebb ellenállás felé feltartott kézzel, csak ez a nemzeti kulturális identitás elvesztéséhez vezet.

– Korábban úgy is fogalmaztál, hogy „akkor már inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik magyarhírűek akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak”. Le lehet fordítani mindezt a könnyűzene nyelvére is?

– Abszolút! A pályakezdő könnyűzenészek többségére jellemző, hogy világhírű akar lenni, valamilyen külföldi piacra akar dolgozni, miközben én mindig azt mondom, hogy a Kárpát-medencében 15 millió magyar él, elég nagy piac ahhoz, hogy egy zenészszcénát eltartson, ha nem mondunk le róluk. Kezdjük talán velük. Ha már az ő pénzükből kérjük a támogatást az alkotásainkhoz. Borzasztó a helyzet. Magyarországon országszerte körülbelül 15 olyan helyszín található, amely tisztességes fellépési lehetőségeket biztosít, ebből öt van Budapesten. Most írtunk ki egy 1,4 milliárd forintos játszóhely-támogatási pályázatot, háromszoros az igény. Ebből is látható, hogy jóval több az olyan hely, ahol lehet ugyan játszani, de mégsem ez a fő karakter, ezen infrastruktúrával lehet javítani. A Budapest-központú, fejnehéz kultúrát ki kell nyitni, szélesíteni. Olyan stratégiákat gondoltunk végig, amelyek ugyan Budapest-központúak, mert mégiscsak a nemzet fővárosáról beszélünk, de Kárpát-medencei horizontban gondolkodnak.

A könnyűzene másik fellegvára Pécs, sok neves zenészt és zenekart adott. Pécsen állítólag jelenleg legalább 150 működő zenekar van, de szerintem a magyar popkultúrában jártas fiatal sem tudna felsorolni tíznél többet, vagyis 140 továbbra sem látszik. Az is kérdés, hogy abból a tíz-húszból mennyi érdemelné meg, hogy Kárpát-medencei hírű legyen. Azért, hogy egyértelmű legyen: én nem amellett kardoskodom, hogy zárjuk magunkra az ajtót és zárkózzunk be a saját kultúránkba, és innen aztán se ki, se be, ez a kultúra gyengüléséhez vezetne. Inkább az a kérdés: mit akarunk eladni? Jelen pillanatban a másolat másolatainak másolatát, vagyis olyan zenekarokat akarunk világhírűnek látni, amelyek ugyanazt csinálják, mint a britek vagy a franciák egy adott popkulturális szcénán belül. Azért az elég egyértelmű, hogy azt a versenyt, hogy melyik a jobb brit popzenekar, a britek fogják megnyerni, tehát elég értelmetlen ilyen versenyben részt venni. A tömegkultúra ráadásul globalizálódott, iparággá vált, rengeteg pénzzel, produceri professzionizmussal, már mennyiségi alapon is le fognak minket nyomni. Nekünk arra a triviális igazságra kéne építkeznünk, hogy a kultúra pont az a terület, ahol az ember arra kíváncsi, ami más, mint a többi. Meg kell nézni, mi miben vagyunk mások.

– Miben látod a mi értékünket, miben és hogyan lehetünk egyediek?

– A zenei örökségünk, tágabb értelemben a zenei nyelvi kultúránk jelenti az egyediségünket. Ahhoz, hogy fejben elsők legyünk, fel kell vállalni, hogy mi innen, a Kárpát-medencéből nézünk a világra, és ez határozza meg a világlátásunkat. Mindezt le kell fordítani a kortárs művészeti nyelvre, és akkor a mi másságunk, egyediségünk lesz a versenyelőnyünk. Ahogy mondtad, a magyar zenész úgy indul neki a pályafutásának, hogy világsztár akar lenni. Mindezt úgy gondolja elérhetőnek, hogy a nyugati trendet követi, mert magyarként, magyar zenével nem lehet eljutni a világsikerig.

Valójában nem tudjuk, mert igazából ezt a modellt nem próbáltuk ki. Létezik ez a több száz millió ember által nézett eurovíziós dalverseny nevű borzalom, ahol pont a nemzetek egyedisége lenne a lényeg, helyette azt látjuk, egyre veszítenek a produkciók azokból a karakterjegyekből, amelyek megkülönböztetik őket, és kezd az egész egyenpop jelleget ölteni. Emlékszem még a Zdob si Zdub zenekarra a Moldovai Köztársaságból, amely felvállalta, hogy a román népi kultúrából táplálkozó zenét játszik, megjelenik a zenei anyanyelvük. Szövegeik román nyelven szólnak, felhasználnak népzenei elemeket. Hihetetlen elementáris erővel tolták, a tömeg őrjöngött, átment az üzenet, felfigyeltek rájuk, mert volt bennük valami autentikus, és hirtelen európai hírűvé váltak.

Vagy egy mindenki által ismert példát mondjak: a francia Deep Forest magyar nyelvű népdalrészleteket használt elektronikus zenével ötvözve, felhasználták Sebestyén Márta gyönyörű dallamsorát is, nem túlzás, mindenki kifeküdt tőle. (A Boheme-albumuk 1995-ben jelent meg, négymillió példányt adtak el, Grammy-díjat kaptak – a szerk.) Ilyen zenei dallamokból van nekünk sok ezer, ezekből lehetne építkezni. Nem azt mondom, hogy mindenkinek ezt a stílust kell követni, de láthatóan van merítési lehetőség, van mihez visszanyúlni.

Valójában mi még nem erőltettük ezt a vonalat, nem vállaltuk fel a saját karaktereinket. Érdekes módon azokban a rétegműfajokban, ahol ezt megcsinálták, sikereket értek el, gondolok itt a Bohemian Betyarsra, az ő zenéjüket a világ több táján is el lehet adni. Aki bevállalja, megcsinálja, és még tehetség is párosul hozzá, sikeres lehet. Addig biztos nem érünk el változást, amíg a zenei minőség nem változik.

 – Hol siklik ki leginkább ez a történet? A megfelelési kényszer miatt vagy nem vagyunk elég bevállalósak?

– Amikor valaki elkezd zenével foglalkozni, elsődlegesen azért teszi, mert élvezi, van mondanivalója, és szeretne kifejezni valamit a zenén keresztül. Ahogy bekerül a zenei iparágba, elkezdik idomítani, és azzal érvelnek, hogy csak akkor lehet sikeres, ha bizonyos szabványnak megfelel. Az általa létrehozott alkotásokra mint termékre tekintenek, onnantól elveszíti azt az erejét és egyediségét, ami benne volt. Mondok egy példát, amitől a falnak mentem: amikor a zenekarommal elkezdtük összerakni az első lemezünket, többen mondták, hogy szorítsuk le a számokat három perc alá, mert másképpen nem fogják játszani a rádiók. Hát, most csak azért, hogy ennek a baromságnak megfeleljünk, mi biztosan nem fogjuk megfaragni a nótáinkat. (Mondjuk, nem is játszanak a rádiók minket, de emiatt nem dőlünk a kardunkba). Tudja a fene. Ott van Yonderboi példája, talán a legjobb. Róla mesélik, hogy amíg ugyanolyan DJ akart lenni Londonban, mint az összes többi, aki ott mozgott akkoriban, nem tudott feltörni, de amint elkezdte a zenei anyanyelvét használni, és a saját érzésvilágát is belekeverni a mixeibe, hirtelen érdekessé vált.

– Mennyire szükséges megváltoztatni ehhez, mondjuk, a magyar zenei közízlést? Hiszen egyfajta zenei vonalon szocializálódtunk, ami meghatározza, mit szeretünk.

– Számomra az a kérdés inkább, van-e zenei közízlés. Jelenleg létezik az országos Petőfi rádió, amely kortárs popkulturális zenei termékeket szállít a zenei szerkesztők ízlésvilága alapján. A másik jelentős hallgatottsággal rendelkező adó, a Retro Rádió pedig egy korábbi zenei közízlést szolgál ki. Olyan platformok viszont hiányoznak, ahol a magyar könnyűzene létező sokszínűségét megmutatják.

Az első pandémiás időszakban az A38 hajón elkezdtünk karanténkoncerteket szervezni, és négyszáz zenekarnak vettük fel a koncertjét médiatartalomként. Én is meglepődtem, mert háromszázról életemben nem hallottam. Ebből legalább száznak ott a helye az országos ismertségi közben, mert olyan zenei minőséget, belső tartalmat nyújtanak. Ez is azt mutatja, iszonyat potenciál van a magyar popkultúrában, aminek még nem adtunk teret.

Nem azt mondom, hogy tízmillió Bartók országa vagyunk popkultúrában, de jóval több olyan zenekar van, amely megérdemelné az országos ismertséget, mint amennyi jelenleg eljut addig.

 

A teljes interjú a Kontra oldalán olvasható.