Helyőrség: Beszélgetés Hász Róbert íróval

2020. december 05., 08:22

Hász Róbert Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas íróval, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjével az Irodalmi Jelen oldalán jelent meg interjú abból az alkalomból, hogy a lap az írót választotta meg a hónap alkotójának. Bene Zoltán beszélgetése.

Hász Róbert író - Fotó forrása: Irodalmi Jelen

 − Amikor az első köteted megjelent a vajdasági Fórum Kiadónál, te már Szegeden éltél.

 − Ez így van. Én 1991-ben jöttem át, A szalmakutyák szigete pedig ’95-ben jelent meg. Gyakorlatilag az Új Symposion számára már a 80-as évek végére összeállt egy kötetem, de abból végül ilyen-olyan okok miatt nem lett semmi. Viszont, amikor már Magyarországon éltünk, megkeresett Papp Tibor, az Új Symposion akkori főszerkesztője azzal, hogy rakjunk össze egy novelláskönyvet. Így született az első kötetem, amelybe bekerültek új novellák is, ám nagyrészt a 80-as években született írások kaptak benne helyet. Ilyen értelemben ez egy válogatáskötet volt.

− Ez azt jelenti, hogy a 80-as években írott novelláid egy része máig csak folyóiratokban lelhető föl?

− Nagyon sok ilyen van, igen. Éppen a múltkoriban újítottuk föl a dolgozószobámat, s ilyenkor előkerül számtalan dolog. Újságkivágásokat, fénymásolatokat találtam olyan novellákkal, amelyek a Képes Ifiben, a Családi Körben, a Symposionban jelentek meg réges-régen, és nagy részükről meg is feledkeztem. Ráadásul messze nem az összes köteten kívüli írásomra bukkantam rá. Persze azért nem arra kell gondolni, hogy egy életmű sikkadt el, de biztosan van úgy tucatnyi olyan novellám, amelynek a hollétéről én magam sem tudok. Az emlékeimben élnek, hogy megjelentek valahol, de hogy pontosan hol és mikor, arról már fogalmam sincs. A címe egyiknek-másiknak még beugrik, de több nem nagyon…

− És a szöveg sincs meg?

− Nincs. Ezek még az írógépes világban születtek, több helyen laktunk, elkallódtak. Biztosan meg lehetne őket keresni, vajdasági könyvtárakban meg kell lenniük a lapszámoknak, amelyekben megjelentek.

− Ezt ráhagyod a filológusokra, vagy van olyan terved, hogy összegereblyézed a mostoha sorsú novelláidat?

− Hát, nem biztos, hogy jó lenne szembesülni ezekkel az írásokkal. Nem tudnám mindet arcpirulás nélkül vállalni. Amint említettem, akadt a kezembe tavaly néhány ilyen régi szöveg, bele-beleolvastam… Vannak részek, amelyeket örömmel vállalok, de nem biztos, hogy az egész kompozícióhoz szívesen adnám a nevemet.

− Ma már a legtöbbeknek a regényíró jelző jut eszükbe a neved hallatán, a megjelent köteteid közt is számosabbak a regények, mint a novelláskötetek, ám az elmondottak alapján komoly novellista múltra tekinthetsz vissza…

− Persze. Én úgy hiszem, minden regényíró novellával kezdte. A költők sem mindjárt eposszal indítanak, vagy ha mégis, hát általában nincs benne sok köszönet. Így megy ez a prózánál is. Mindemellett én máig azt vallom, hogy a novella egy nagyon tiszteletreméltó műfaj. Olyannyira, hogy nem is nagyon merek most már novellát írni, mert tudom, hogy mivel jár: csaknem annyi erőbefektetéssel, mint egy regény, hiszen kicsinek kell lenni, tömörnek, stabilnak, pontosnak… Nagyon szerettem régen novellákat írni, és gyakorlatilag egy szuszra írtam őket. Aztán persze hónapokig dolgoztam még rajtuk, de most már nem szívesen fogok hozzá. Sok felkérést kapok, s mindig zavarban vagyok, mert úgy érzem, megsértem a felkérőket, amikor azt mondom, bocs, de nem tudok már igazán kis műfajt írni… Az egy más észjárás, más munkamódszer, más hozzáállás. Miközben jó lenne, mert mindenki szereti a sikerélményt, az elvégzett munka örömét, márpedig a novella esetében ez azért hamarabb jön, mint a regénynél, amelyen el lehet molyolni akár évekig is.

− Amikor azonban a délszláv háború miatt Szegedre jöttél, még elsősorban novellista voltál. De miként lettél szerkesztő? Hogyan kerültél a Tiszatájhoz?

− Nem olyan régen Annus Gábor kollégámmal próbáltuk felidézni, hogy is történt. Egyikünk előtt sem vált teljesen világossá a történet, be kell valljam. Bennem az életem alapvetően két időszakra oszlik: amikor még nem voltam a Tiszatájnál, s amikor már igen. Mindenesetre Annus Gábor szerint, aki már akkor, a 90-es évek első felében tördelőszerkesztő volt a lapnál, a történet azzal kezdődött, hogy nem voltak elégedettek az akkori korrektorral, és kerestek egy másikat, de olyat, aki lehetőleg ért a számítógépekhez is. Én akkor a bölcsészkar könyvtárában dolgoztam félállásban, Olasz Sándorral ismertük egymást látásból, novelláim is jelentek meg a Tiszatájban, jártam benn néhányszor a szerkesztőségben, vittem kéziratot, beszélgettünk, így hát egyszer csak Olasz Sanyi és Annus Jóska megkerestek a könyvtárban, megkérdezték, lenne-e kedvem, én pedig néhány másodperces töprengés után igent mondtam. Az utolsó mozzanat biztosan így esett, én azonban az előzményekre nem úgy emlékszem, mint Gábor, az én emlékeimben szerepel egy informatikus, aki szintén odaátról jött, elvégzett néhány munkát a Tiszatájnak, és közben hallotta, hogy korrektort keresnek, mire engem ajánlott, mondván, velem két legyet ütnek egy csapásra, mert tollforgató is vagyok és a számítógépekhez is konyítok. A lényeg az, hogy 1994-ben a folyóirathoz kerültem.

− Nem maradtál hosszú ideig korrektor…

− Nem, nem. Szerintem olyan két-három évig lehettem az. 1996 körül leültünk Olasz Sándorral, és megbeszéltük, hogy jó lenne már a kéziratokkal nemcsak a végstádiumban foglalkozni, hanem még korábban, s ez lenne az én feladatom. Én ezt viszont csak úgy vállaltam, ha korrektort is alkalmazunk továbbra is, ezért vettünk is föl egy újat, én pedig attól fogva csak szerkesztői feladatokat láttam el, a kéziratokat gondoztam, a szerzőkkel tartottam a kapcsolatot.

− Ebben az időszakban jelent meg az első regényed, a Diogenész kertje.

− Sokat vacilláltunk akkor, mert hát ez volt az első regényem, s nem akartam sokat várni. Türelmetlen alkat vagyok, szerettem volna, ha megjelenik minél előbb. Azóta is jellemző rám, hogy addig nem tudok semmi újba kezdeni, amíg le nem zárul a régi. Márpedig egy regény akkor készül el, amikor megjelenik, ameddig nincs a polcokon, nem tudom lezárni magamban. Visszatérve a Diogenész kertjére, én magyarországi kiadókkal nem álltam kapcsolatban, és azt is tudtam jól, hogy első regényre nem olyan könnyű kiadót találni. Ha teljesen ismeretlenül elkezd az ember házalni, nagyon hosszú idő, amíg sikert ér el.

− Azért teljesen ismeretlen nem voltál már…

A szalmakutyák szigetének volt visszhangja, de nem nagy, szűk körben voltam csak ismert, semmi esetre sem annyira, hogy könnyen szóba álljanak velem a kiadók. Viszont abban az időben szóba került már, hogy a Tiszatáj adna ki könyveket, hogy a portfóliót ezzel is bővítenénk, erről Olasz Sándorral többször beszélgettünk már. Én pedig legyőztem a skrupulusaimat, és fölajánlottam Sándornak, hogy indítsunk az én regényemmel, legyen ez egy próba, hogy tudunk-e könyvet kiadni, tudjuk-e terjeszteni… Végül elindult a Tiszatáj Könyvek sorozat – a regényemmel. Annus Gáborral nagyon jól elszórakoztunk. Terveztük a borítót, felkerestük a könyvesboltokat, szerveztük a terjesztést. Még nem voltak nagy hálózatok, külön-külön ajánlgattuk mindenkinek. Nem volt egyszerű. De legalább nem más regényén tanultunk, nem más szerző keseredett el − hanem én.

− Azt azonban fontos megjegyezni, hogy az első regényedben máris teljes fegyverzetben állsz elő. Azok a jellemzők, amelyek azóta is meghatározzák a prózádat, szinte kivétel nélkül ott vannak a Diogenész kertjében. Gondolok elsősorban a történet-központúságra, ami ma már nem hangzik nagy kunsztnak, de 1997-ben még javában a szövegirodalom a menő Magyarországon. Nyilván, aki ismerte a novellista Hász Robit, az nem lepődött meg azon, hogy a regényíró Hász Robi is történetet mesél, amelyben még a fantasztikumtól sem riad vissza. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy Magyarország legrégebb óta működő irodalmi lapjának egyik szerkesztőjéről és a lap könyvkiadói portfóliójának nyitódarabjáról van szó, akkor ezt bizony akár bátor és programadó cselekedetnek is nevezhetjük. Jóval később mondtad, hogy „azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is”, de már ekkor ennek a gondolatnak a jegyében dolgoztál.

− Ma már valóban látszódhat úgy, hogy ez egy felépített program, de én sosem gondolkodtam programszerűen, nem akartam programadó lenni. Annak, hogy így írtam és így írok, az oka egyrészt alkati, másrészt élménybeli. Mindig történetközpontú prózát olvastam. Kísérleteztem mással is, de nem tetszett. Olyan lett az első regény, amilyenek a novellák voltak. Ha valaki évtizede ír egy bizonyos típusú novellákat, akkor a regénye sem lesz teljesen más, ez igen valószínű…

− Azért egy új elem mindenképpen megjelenik: a novellákban önéletrajzi motívumok nincsenek, a regényben annál inkább − többek között a környezetváltozás, a beilleszkedés nehézségei, az idegenségből az otthonosság felé való törekvés…

− A 90-es évek meghatározó időszak volt számomra és a családom számára. Az átköltözés és minden, ami azzal járt… Ez megkerülhetetlennek tűnt a regényben, természetesen. Egy novellában ki lehet választani egy pillanatot, s azt bemutatni, de a regénynek tere és ideje kell legyen, ott zajlik az idő. Másrészt hitelesíteni is kell a figurákat. A novellánál is, természetesen, de ott nem kell mindenre kiterjedően megrajzolni az alakokat, ott elég a skicc, a regényben viszont el kell hitetni az olvasóval, hogy ez a hős tényleg létezik, hogy igazi, hús-vér személy. Első regényben az ember többnyire magához nyúl, saját életét veszi alapul. Később már tud távolabbi dolgokról is írni, de az első a legtöbbször az író életéből fakad. A kezdőnek mindig önmaga van kéznél. Másrészt esetemben azért is kellett a realitás, mert, amint említetted, ebben a történetben van fantasztikum, egy sci-fi-szerű szál, de ezt le kellett kötni a földhöz. Én imádom a fantasztikumot, de képtelen vagyok csak azt írni, nekem kell valami, ami a realitáshoz kapcsolja. A puszta, meztelen fantasztikum számomra parttalan. A léghajót kössük le a földhöz, aztán hadd lebegjen. Nos, a Diogenész kertjében én voltam az a kötél, az a tőkesúly, ami a valósághoz kötötte a léghajót.

[…]

A künde után következett egy novelláskötet, majd a Júliával az út

− A novelláskötetbe A szalmakutyák szigete néhány darabja és ugyanannyi új novella került. Két évvel A künde után jelent meg, akkor már dolgoztam a Júliával az úton, de még nem volt olyan állapotban, hogy kiadható lett volna, a kiadó viszont könyvhétre szeretett volna valamit tőlem, ezért állítottam össze egy „válogatott és új novellák” tematikájú könyvet, utólag úgy érzem, kicsit elsietve, meggondolatlanul, inkább várni kellett volna, hiszen a Júlia akkor már közel járt a befejezéshez, és 2010-ben meg is jelent.

− És vele együtt visszatért Hász Robi, a magánember is…

− Igen, az már megint egy kicsit önéletrajzi… Én nem akartam azt írni, de valahogy úgy sikerült. Volt egy tengernosztalgiám azokban az időkben, hiszen én másfél évig éltem az Adrián. Akkoriban fedeztem fel a Google Earthöt, és megnéztem azokat a helyeket, ahol katonáskodtam, s ettől fölébredt bennem a nosztalgia… Nem önéletrajzi regény lett azért, messze nem, de tagadhatatlanul önéletrajzi motívumok vannak benne. Egyébként, ha Füst Milán le nem lövi, akkor a Feleségem története címet adom neki, mert lényegében a feleségem családjának a történeteit, emlékképeit gyúrtam össze, írtam át s fűszereztem a saját katonaélményeimmel.

− Így már érthető, miért jelenik meg ebben a könyvedben az anektodikusság, ami korábban nem volt rád jellemző. Ebben a regényben viszont rengeteg mikrotörténetet mesélsz el…

− Igen, hiszen itt ezekből építkeztem. Sok-sok pici sztorim volt, ezeket kellett elhelyeznem. Az a történet például, hogy egy német katona egy bánáti családtól elviszi a zongorát azzal az ígérettel, hogy egy másik billentyűst hoz helyette, aztán beállít egy írógéppel, teljesen valós, a feleségem családjával esett meg, ők ugyanis bánátiak, s a Bánát német megszállás alatt állt. De nemcsak ez, a legtöbb epizód valós alapokon nyugszik.

− Közben, 2011-ben komoly veszteség érte a Tiszatájat (és az egész magyar irodalmat): elhunyt Olasz Sándor, s a főszerkesztői székben te követted.

− Két évig nem is írtam semmit. Rám szakadt a Tiszatáj, hogy így fogalmazzak. Meg kellett oldani egy rakás problémát, új szerkesztőséget fölállítani, az anyagi kérdéseket rendbe rakni, és így tovább. Éjszakákon keresztül nem aludtam, mert attól rettegtem, hogy három hónap múlva nem lesz anyagunk. Hála Istennek, mára eljutottunk oda, hogy túl sok is van. De ez egy olyan út volt, amin végig kellett menni és bele kellett tanulni. Hiába voltam én sokáig a Tiszatáj szerkesztőségének a tagja, hiába dolgoztam Olasz Sándor mellett, egészen más helyzet az, amikor a felelősség a te válladat nyomja, és nem a társadét. Ez rátelepedett az írói munkámra is, s bár 2011–12 körül elkezdtem írni egy regényt, lassan haladtam vele. Azóta rájöttem, mit kell tennem: nyáron tudok regényt írni, nincs más lehetőségem. Két hónap alatt meg kell írnom, különben nem lesz kész, mert a szerkesztői feladatok elveszik az időt.

 

A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.