– Kolozsváron születtél, és itt kezdtél iskolába járni, 1989-ben viszont áttelepültetek Magyarországra, ott fejezted be líceumi tanulmányaidat. Mennyire volt drámai a váltás, vagy egyáltalán nem volt az? Mire emlékszel szívesen a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban eltöltött évekről, illetve Kolozsvárról – ahova, ha jól tudom, évente visszajársz? Hol van a hazád, ha úgy tetszik, egyáltalán szükséged van-e a haza fogalmára, érzésére?
– Nagyon drámai volt a váltás. Legalábbis akkor annak éltem meg. 1989 szeptemberében úgy nézett ki, talán többet nem fogunk tudni visszajönni Kolozsvárra. A Brassai a mi utcánkban volt, hiszen a házunk a Magyar utca másik végében állt pont a Szentpéteri templom mellett, néhány trolimegállónyira az iskolámtól. Az elképzelés az volt, hogy a szüleim nagyon korán reggel elmentek dolgozni és kötelező jellegűen a szocializmust építeni. Nekünk nagyanyámmal később lehetett felkelnünk, és szépen, időben az iskolába érnünk. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy arra ébredtem: nem ébredtem fel. Kényelmesen kiszálltam az ágyamból, átsétáltam nagyanyám lakrészébe, gyengéden felébresztettem, majd komótosan elkészültünk és kiléptünk a kapun. Az utca kihalt volt, hiszen mindenki a munkahelyén, a gyerekek óvodában, iskolában voltak. A troli sem járt, mert minek, hiszen senki sem volt az utcákon. Így gyalog indultunk el. Nem zseníroztuk magunkat. Nagyon vidámak voltunk. Petőfi-verseket szavaltunk menet közben.
Az iskolában saját bábszínházam volt, és szünetben, amíg a fiúk a német osztály tanulóival verekedtek (egy év múlva már nem volt német osztály), mi a bábokkal játszottunk a barátnőimmel. Én találtam ki a történeteket. Akkor még nem ismertem azt a szót, hogy dramaturg. Ötödiktől Egyed Emese lett az osztályfőnökünk, akivel két színdarabot is előadtunk, Az aranyszőrű bárányt és A Pál utcai fiúkat. Ezen kívül a Brassaiban az volt a szokás, hogy nagyszünetben lehajtottak bennünket – mint a rabokat a börtönudvarra (ezek apám szavai, aki szintén a Brassaiba járt). Volt egy rettegett romántanárnő, Dan Mari, aki mindig panyókára vetve hordta az irhabundáját, és már messziről süvített a hangja a folyosókon. Mindenki félt tőle. Mi a barátnőimmel létrehoztuk a Budi Tanácsot, amelynek saját alapszabálya volt, és módszeresen vezettük a jegyzőkönyvet. Ennek a civil szervezetnek az elnöke én voltam. A tevékenységünk abból állt, hogy nagyszünetben beözönlöttünk egy vécéfülkébe, magunkra zártuk az ajtót és röhögtünk. A felsőbb évesek őrjöngtek, mert nem tudták elvégezni a dolgukat. Így viszont mi kilencven százalékban megúsztuk, hogy lehajtsanak bennünket az udvarra. Nagy móka volt!
Az a Kolozsvár, ahol én nőttem fel, már köszönő viszonyban sincs azzal a várossal, amit ma ismerünk. Erre írtam az Egy férfi című művemben: „Volt egy Kolozsvár. Ma már nincs. Csak az én fejemben létezik.” James Joyce azt mondta, ha egyszer Dublint valami miatt földig rombolnák, azt szeretné, ha a várost az ő írásai alapján építenék újjá. Ezt a gondolatot én úgy parafrazáltam az Egy férfi című művemben: „Azt akarom, hogy ha Kolozsvár egyszer elpusztulna, a képzeletemből építsék újra.” A haza a nyelv. A nyelvet senkitől sem lehet elvenni és bárhova magunkkal vihetjük. És azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ennél nagyobb szabadság nincs.
– Értelmiségi családba születtél, felmenőid között erdőmérnök, közgazdász, helytörténész, orvos, szerkesztő is van. Hallottál-e sokféle történetet tőlük, befolyásolta-e a családi miliő valamilyen formában azt, hogy milyen pályát választottál később?
– Rengeteget nyaggattam a két nagyanyámat a családi történetekért. Ez nem bizonyult teljesen hiábavalónak, mert a Víziló a Szamosban című regényem amolyan családregény szeretne lenni, hiszen a cselekmény 1909 – ekkor vásárolta meg a dédapám a Magyar utca végén álló házunkat a Szentpéteri templom mellett – és 1984 között játszódik, amikor is lebontották az egész környéket és minket is kitessékeltek onnan. A kert végében folyt a Szamos, jobban mondva a Malom-árok, és egy álmomban ott láttam meg a vízilovat. Ez a víziló fontos szerepet játszik a műben, mivel a tudomány minden állítása ellenére ez egy nagyon kényes állat és rengeteget nyafog. Főleg, miután Damjanich tábornok megígéri neki, hogy kolbászt csinál belőle. A tábornok azért képviseli ezt az elég radikális álláspontot, mivel úgy véli, a kövér ló csak kolbásznak jó. Persze ezzel komoly szorongást idéz elő a vízilóban, aki azonnal beadja az útlevélkérelmét, hogy valamilyen civilizáltabb országba tudjon távozni, mint például Nyugat-Németország.
Ha a családom hatott volna a pályaválasztásomra, akkor most orvos vagy ügyvéd lennék.
A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.
Volt valami mágikus a november 15-i estén, a Bartók Béla úton, ahol a kis kávéház roskadásig megtelt emberekkel az Irodalmi Szalon 13. születésnapjának tiszteletére. A legjobb szó valóban a mágikus; és milyen találó, hogy ezen a jeles ünnepen épp a mágikus realizmus egyik legnagyobb képviselője, Julio Cortázar argentin író kerülhetett reflektorfénybe.
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.
Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drámaíró is a testület tagjává vált.
November 13-án a magyar nyelv napját ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a hagyományokhoz hűen átadták a Lőrincze Lajos-díjat, a Deme László-díjat, a Maróti István-emlékérmet, illetve az Anyanyelvápolók Szövetsége 2023. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának elismeréseit. Az ünnepi eseményen mutatták be Az én Petőfim című pályázat anyagából összeállított kötetet is.
Demeter Szilárd legújabb, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve többek között a magyar szabadság, a szülőföld, a haza, a hazatérés, valamint az indiánlét különféle motívumait járja körül.
A Magyarság Háza Irodalmi Szalonja újabb egykötetes kortárs szerzőt látott vendégül: Shrek Tímea kárpátaljai íróval Kalocsai Andrea műsorvezető beszélgetett. A szerző Halott föld ez című kötetének bemutatója többek között a kárpátaljai lét, a pedagógusi szerepkör, illetve a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború témáját is érintette.
Az idén 66. alkalommal megrendezett Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron folytatódott a magyar irodalom széles körű bemutatása és népszerűsítése. A belgrádi székhelyű ALMA kiadó gondozásában újabb magyar prózai és lírai művek láttak napvilágot, emellett pedig több magyar szépirodalmi szerző is szerb irodalmi díjakat vehetett át.