Tinkó Máté: Külön felhívtad a figyelmemet előzetes beszélgetéseink alkalmával debütáló versesköteted, a JAK–Magvető közös gondozásában 2018-ban megjelent Strand borítójára, hogy mindenképp mondjak róla véleményt adott pillanatban, úgyhogy kezdjük ezzel. Egyébként is fontosnak tartom bármely könyv paratextuális jelzéseinek funkcióját, értelmezési lehetőségeit, és nálad a letisztult, vázlatszerűen felskiccelt 39 strandszéknek (ami egyébként valamiféle arcmaszk, illetve kapu/átjáró is lehetne) – két nagyobbat vesz körül a többi, egyformán apró – szerintem beszédes a végül is páratlan mivolta. 18 párt látok, de hárman egyedül maradtak. A középpontban lévő székek nagyobbak a többinél, és rózsaszínesre vannak bemaszatolva. A dedikációdban az első mondat úgy hangzik: „Jó úszást vagy olvasást kívánok!”, de a betűid formájának köszönhetően az „úszás”-t majdhogynem „vérzés”-ként olvastam ki. Különös, hogy erre az aspektusra a kötetedet látván egy művészettörténész barátom rögvest felhívta a figyelmemet. De akkor mit szimbolizálhat a zöld? Egyébként van valamilyen viszonyulásod Háy János tollrajzaihoz, pálcikaembereihez?
Simon Bettina: Háy János rajzai nem jelentek meg előttem, de szeretem például El-Hassan Róza és Erdély Miklós vagy Joseph Kosuth székeit. Az arcmaszkfelvetésed nagyon tetszik, mert összhangban van azzal, amiért ilyen borítót készítettem. A kötetemben többféle személyesség is kibontakozik, így a székek hálózatossága és a tárgyak felmutatása utalhat a (bármilyen) költészeti témákhoz való viszony tárgyiasultságára. A költészetben még a tárgy, az eltárgyiasított világ is visszautal az énre, a forrásra. A székek ismétlődése miatt a behelyettesíthetőség is érvénybe lép. A két középső, nagyobb szék kijelöli a beszédhelyzetet, ami a versekben is meghatározó. A körülöttük lévők lehetnek az olvasóké, de az is lehet, hogy a főszerepben nem is a versben megelevenedők foglalnak helyet, hanem az olvasók. A színezés egyébként egy fotó miatt lett zöld és (az utolsó pillanatban piros festéket nem találva az írószerboltban) ciklámenszínű. Eredetileg egy brazil fotós munkáját szerettem volna a borítón látni, amire főleg azért esett a választásom, mert az utóbbi jó pár évben a JAK-füzeteknél a szerzők által választott fotó került a borítóra, így tulajdonképpen ebből a kényszerhelyzetből született meg az ötlet. Az eredeti fotóból annyi maradt meg, amennyit fontosnak tartottam belőle: ezek a székek. A zöld pedig a kertre utal, ahol az eredeti fotón két pink széket fotózott le Renato Stockler. A színezést nyomhagyásos technikával, harisnyába csomagolt vattával készítettem, és végig nagyon izgultam, nehogy egy kicsi nyom is lemaradjon a kész borítóról, ezt kulcsfontosságúnak tartottam. A könyv szerkesztése közben ugyanis rájöttem arra, hogy valami mindig kilóg a versekből, és aztán elkezdtem tudatosan kilógatni.
T. M.: Ahogy a székek ismétlődésükkel és elmozdulásukkal vizuálisan előállítanak egy szekvenciát, úgy a versek szemantikai terében is domináns a visszatérés, az újra nekigyürkőzés repetitív, hadd ne mondjam, rögeszmés jellege. (2018. november 13-án, a József Attila Kör Falfirka elnevezésű irodalmi rendezvényén te voltál a meghívott vendég, és feltűnő volt, hogy egy-egy szöveget többször is felolvastál, felpiszkálva a hallgatói oldal versbefogadásának élménytapasztalatát.) De közelítenek-e bármiféle katarzis felé az olyan belátással bíró szövegek, mint példának okáért: „Ugyan mit számít, mondogatom / magamban, dől a mérleg, ha úgyis / visszaesik” ? Maga a megírás válhat-e katarzissá, a circulus vitiosus fétissé?
S. B.: Míg olvasás közben az olvasónak van mozgástere, visszatérhet a vers elejére, közepére, addig felolvasásnál ez a felolvasón múlik. Az ismétlés egyébként szerintem nem idegen a költészettől. A jól felolvasott vers visszhangot kelt a térben. Miért ne lehetne ez a visszhang önmaga? Egyébként az egyik Közös tenger felolvasáson beszélgettünk (Izsó Zitával és Terék Annával) arról, hogy lehetne ilyesmivel kísérletezni, már nem tudom, melyikünk ötlete volt, de különböző variációkban is lehetséges: lehet a célja egy-egy vers kiemelése, vagy egy olyan játék, hogy mindig máshogy hangzik, és nem lehet biztosan megállapítani, ugyanaz-e. Számomra a Falfirka-eseményen olyan volt, mintha annak a lehetőségével játszanék, hogy a saját kötetem különböző értelmezési lehetőségeit mutatom be. Akkor fél éve jelent meg a Strand. Bár több új verset is vittem magammal, mégis elsősorban a kötet versei között jött létre kapcsolódás (vagy katarzis!), reményeim szerint. A mérleg, mint egy felemelt kéz, megtámasztott kar, mindig visszaesik. Ez az egyensúlyi helyzet egy termékeny kiindulópont a szöveg, az írás számára.
T. M.: Ha már a fétisnél tartottunk: a kortárs diskurzus az elmúlt években, évtizedekben az identitáshoz való hozzáférhetőség kritériumait a legkülönbözőbb módokon köti a szülők/nagyszülők alakjaihoz, történeteihez. Nálad az anya figurája kerülhetne ilyen szerepbe, mégis inkább úgy érzékelem, hogy felfokozott destruktivitás/képrombolás/személytelenedés és -ítés zajlik a Strand bizonyos szövegeinek realitásában.
S. B.: Amikor a költő megszemélyesítéssel él, akkor is tárgyiasítani fog, olyan értelemben, hogy az írás által konstruálja meg az írás tárgyát. A személyességgel kapcsolatban az is elgondolkodtató, hogy ki hitelesítheti a személyességet. Mert nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok az. És itt eszünkbe juthat Shoshana Felman, aki azt a kérdést teszi fel, elég-e nőnek lennünk ahhoz, hogy nőként beszélhessünk. A személyesség egyes számban való firtatásánál érdekesebbnek tartom a személyesség olvasati lehetőségeit. A sajátszerűség fogalma a személyességhez hasonló atmoszférát teremt. A saját kategóriájával erősebben tudok azonosulni, ezt a könyv és szerzője közti viszony eleve létre is hozza, egy politikai síkot érvényesítve. Ha válaszolhatok itt – megkésve – a Mohácsi Balázs által a tavaly nyári JAK-táborban rendezett könyvbemutatón feltett kérdésre, hogy mi a költészet és a politika közti viszony, akkor ezzel tenném. Az irodalom nem szándékaiban, hanem létmódjában válik politikaivá. A megszólalás (és a megszólaló) kitüntetett figyelemben részesítésére gondolok. A saját hang nagyon fontos. Nem az irodalomban, hanem az életben. Pusztán az a koncepció, hogy verseskönyvek jelennek meg szerzőktől, hozzájárul ahhoz, hogy a világban kitüntetett helyet és figyelmet érdemeljen a szuverenitás és az egyén. Mindez különösen fontos a mai valóságunkban, ahol a különbözőség problémát jelent és súlyos következményekkel jár az egyén szintjén. Fontos kérdések ezek, és azt is érintik, hogy vajon a vizsgált tárgy jelentős, vagy inkább a maga költő – akivel, ugye ennek megfelelően, rendszeresen készülnek interjúk arról, hogy mit gondol a világról és egyéb problémákról. Ha vannak költői tárgyak, költői témák, akkor a költői tevékenység, a versírás kimerül abban, hogy ezeket a költői témákat felkutatja. Ehelyett szerintem inkább a kielégítő költői téma megkonstruálása a költő feladata.
A teljes interjú a SZIFONline oldalán olvasható.
