Helyőrség: Beszélgetés Szabó T. Annával

– A tárcaíró élete állandó készenlét, hogy nyakon csípje a következő szöveg témáját. Így azt is mondhatnám, hogy a folytonos figyelem teszi a tárcaírót. Mennyiben különbözik ez a költő figyelmétől?

– A figyelem hasonló, bár én soha nem tárcát írok, hanem sűrű szövésű novellát. A tárcaíró – és a költő – azt írja meg, amit lát, én pedig azt, amit kitalálok. Egy apró momentum köré – például hogy látok egy embert egy selyemakác alatti padon – intenzív történetszeletet hasítok ki magamnak, ami mögé az olvasónak kell odaképzelnie a teljes kört, a teljes életet. Az én dolgom csak az, hogy kinyissam az ajtót, amin át a fény a szobájába, a személyes terébe vetődik. Annyiban hasonlít még a költői figyelemhez, hogy az írásaim többségében nem is a történet erős, hanem a hangulat: az érzéki-érzelmi töltet és a mondatok muzsikája, ritmusa. A szövegek hossza is különböző a könyvben, az egészen rövid prózai balladától a két-három oldalas életképeken át a darabokból építkező írásokig és a sokhangú elbeszélésig.

 – Alakultak még a szövegek, amikor kötetbe rendezted őket? Vagy épp ellenkezőleg: meg akartad őrizni a szövegbe kódolt pillanatnyiságot?

– A történetek jó harmadának nincs köze semmilyen laphoz, sőt ebben a könyvben jelenik meg először, a kötetszerkesztés idején írtam, ahogy a könyvet összetartó motívumok elkezdtek összeállni. Kicsit olyan érzés volt ez a folyamat, mint befejezni egy regényt. A témáimat mindig magam választottam, még akkor is, amikor felkérésre írtam, és ezek általában engem is meglepnek, hiszen ritkán tudom előre, hogy mit fogok megírni. Régebben vezettem fejben vagy füzetben naplót a megírandókról, de most inkább rábízom magam a belső látásomra és az írás- és élettapasztalataimra. Ezekből egyre több van nyilván, ahogy öregszem. Azután pedig kitartóan megyek a nyomon, amerre az orrom visz.

– És mire figyelsz útközben?

– A szerkezetet közben erősen kézben tartom, nagyon figyelek az arányokra, de a szereplőket nem akarom uralni, hanem engedem őket dolgozni, általuk a történet önmagát írja. Szándékom szerint mindig úgy, hogy túlmutasson a pillanaton, ahhoz hasonlóan, ahogy egy jó skicc sem csak a lerajzolt látványt mutatja, hanem egy küzdelem vagy egy elnyugvás folyamatát és pillanatát. Bízom benne, hogy a szövegek nemcsak egy használható ívet adnak ki, hanem egymást is erősítik és magyarázzák, sőt sokszor át is értelmezik. Különösen igaz ez azokra, amelyekben a valóság kizökken egy pillanatra, hiszen ezek a momentumok visszamenőleg átrajzolják azt is, hogy a többi írás terében mennyire vannak biztonságban a szereplők vagy mennyire történhet meg velük valami.

– Tudnál példát is mondani?

– Amit a rajongásról vagy a szerelemről mondok, illetve amit ebből megmutatok, más fényt kap, amint haladunk előre a kötetben. Ezért érdemes egyszer sorrendben is elolvasni az írásokat és megtalálni a kapcsolódási pontokat. Sok ilyen van: tárgyak, helyzetek ismétlődnek és tükröződnek. És visszatérve az előbbi kérdésre, a szerkesztés során sok szöveget átírtam. Volt, hogy valamivel hosszabb lett, volt, hogy belekerült néhány olyan motívum, amely a szövegek kohéziójában, egymásutániságában segített.

– Sok helyen kap hangsúlyos szerepet a zene. Segít az írásban is? Jobban látod magad előtt a szereplőket, ha tudod, hogy mit hallgatnak otthon?

– Korábban elképzelhetetlen volt, hogy zenét hallgassak írás közben. Még fordítás közben is zavart, mert pont annyira osztotta meg a figyelmemet, hogy megkavarta a mondatok ritmusát. Életemben először a Senki madara című hosszú elbeszélésemhez hallgattam muzsikát. A témához illő, lassú és egyszerű dallamívű japán instrumentális zenét. Az írás háttere és feltétele számomra mindig a csend volt. Kivéve a vonat hangja vagy a kávéházi háttérzaj, ezek sokszor még segítettek is a koncentrálásban. Most viszont nagy szükségem volt a zenére. 

A teljes interjú a Könyvterasz oldalán olvasható.