Helyőrség: Beszélgetés Szálinger Balázs költővel

2020. szeptember 16., 14:21

Al-dunai álom címmel jelenik meg prózakötete Szálinger Balázsnak a Magvető kiadónál. A Térey-ösztöndíjas szerzőt a kötet megírásának körülményeiről, az Erdélyhez fűződő kapcsolatáról, a földrajz iránti ragaszkodásáról kérdezte Rácz I. Péter a Népszava online kiadásában.

Szálinger Balázs költő – Fotó: Kalocsai Richárd/Pannon Tükör Fotó: []

– Rendszeresen jár Erdélybe, és nemcsak az irodalmi estjeire, Nagyváradon és Kolozsvárott huzamosabb ideig is élt. Mi vonzza, mi köti Erdélyhez?

– Gyerekkoromban nagyon sok mondát és történelmi könyvet olvastam, többek között Lengyel Dénes régi magyar mondáit, és mindig izgatott, hogy megnézzem, mondjuk, Gyulafehérvárt, Nagyváradot, hogy valamennyire beleképzelhessem a saját valóságomat. Ez nagyon inspiráló hatással volt rám. Egy dél-erdélyi falu történelmi töltöttsége egészen más, mint Szegedé vagy Debrecené, ahogy például a Hátszegi-medencében lévő demsusi román kori Szent Miklós-templom hol katolikus, hol görögkatolikus, hol ortodox volt, s ez mind tulajdonképpen a mi történelmi emlékünk, és nem kevésbé a másoké is – ez összeköt bennünket. Hogy a birodalmiság eszméje alatt több népnek közös hazája lehet, ez Magyarországon már nem tapasztalható, vagy legalábbis én nem érzékelem.

– Ebbéli érdeklődésében társra lelt, na de mégis, nem túlzás, hogy a hetedik hónapban lévő, várandós feleségét számtalan kirándulásra, hegy- és vármászásra, barlangászatra is magával vitte 2018 tavaszán a Vaskapu-közeli régi-új Ógradinára/Orsovára, ahol aztán egy hónapot töltöttek?

– Nagy szerencsém van vele! Egyszer csak elkezdtünk Dél-Erdélybe járni, majd lesétáltunk a szokásos Erdély-túrák térképéről. Nyilván mindenki megnézi Váradot, Kolozsvárt, Székelyföldet, Vásárhelyt, de északra, Máramarosba vagy Dél-Erdélybe nem sokan mennek. A feleségemmel ugyanakkor belefeledkeztünk ezekbe a kirándulásokba, s amikor korábban szinte véletlenül odatévedtünk a Vaskapu környékére, annyira lenyűgöző volt, hogy elhatároztuk, valamikor hosszabb időt töltünk itt. S ennek a gyerekváráskor jött el az ideje.

– Mi volt ezen a többségünk által Az arany emberből ismert al-dunai részen, ahol egykor négy állam – Magyarország, Románia, Szerbia, törökországi enklávé – ért össze, annyira lenyűgöző?

– A táj mindenképpen, az ötcsillagos. A történelmet csak odaképzelni lehet, nyilván nincsenek már tanúi, vagy nagyon kevesen, én is találtam egy nyolcvanéves bácsit, aki még emlékezett egykori otthonára, de vannak ott a vízi erőmű miatt odaköltözött magyarok is. Meg hát a temető – ahol a neveket látva a sírokon, jobban otthon érzi magát az ember. Az egykori város nincs már meg: egy világ lebontva és máshol, másképp felépítve, ez szintén lenyűgöző – ez az Atlantisz-eszme.

– Apropó, utolsó tanú: az idős Marosán Valér mérnök faggatása közben felvetült önben a lehetőség, hogy egy egész életinterjút kellene készítenie a múlt ismerőjével. Járt azóta nála, megvalósulni látszik a terv?

– Amióta megszületett a fiunk, sajnos nem jártunk arra. Egyszer egészen Nagybányáig eljutottunk, de távolabb már nem – pedig mindössze ötórányi a távolság Budapestről, szinte végig autópálya, közelebb van, mint Kolozsvár –, a kicsi másfél-két óránál tovább nem alszik az autóban, így mostanság nincs hosszabb utazás.

Címként is álomhelyként utal a helyre, ami azért térben-időben utazva az Al-Dunán nemegyszer rémálomként is aposztrofálható. Hatalmas élménydózis, nem vitás. Legszívesebben csak hátradőltem és szívtam volna magamba az egészet. De elkapott az az érzés, hogy mindent tudni akarok erről a helyről. Egy olyan könyvre lett volna szükségem, amiben mindent megtalálok róla, de ilyen nem volt. Ezért nem dőlhettem hátra, „kénytelen” voltam megírni, elképzelhető, hogy magyar nyelven erről a vidékről ez a könyv az utolsó. Így aztán egyszerre kellett fél lábbal az álomban és a valóságban, a múltban és a jövőben állnom, hiszen a gyermekvárás is motivált – elég megterhelő volt.

 

A teljes interjú a Népszava oldalán olvasható.