– A koronavírus-járványról kérdeztelek, és mondtad, hogy már nagyon sokan érdeklődtek erről a témáról nálad. Mégis egy-két mondatban összefoglalnád, hogyan hatott rád ez az időszak?
– Lényegében ugyanúgy éltem, mint máskor, ugyanis eddigi életemben alig volt kötött, bejárós munkahelyem. Persze a járvány hatással volt azért az én életemre is, mert mondjuk a kedvenc kocsmáim és a mozik, színházak, kiállítótermek zárva voltak, és a villamoson maszkot kellett és kell hordanom. Ha mégis változott az életem, akkor azért, mert a körülöttem élőké megváltozott.
– Amikor beszűkül az ember fizikai tere (szintén a vírushelyzetre gondolok), és beszűkülnek a lehetőségei, akkor ez milyen hatással van a művészi ihletettségre, alkotásokra? Nálad hogy alakult mindez?
– Változó. Sokszor tett már jót a kényszer, ha jól beszorítottam magam akár térben, akár időben. Mert alapvetően lusta disznó vagyok, szeretek sokat olvasni, olykor bort meg sört iddogálva végtelen hosszan beszélgetni barátokkal és idegenekkel, órákig elücsörögni egy tengerparti kikötőben vagy egy itáliai kávézóban vagy egy mátrai faházban vagy a Tisza vagy a Körös partján. Nem vagyok munkafüggő, néha úgy kell ostorral odakényszerítenem magam a géphez. Szóval a „beszűkülés”, akár a fenyegető határidő idézi elő, akár térbeli, van, hogy jót tesz. Dolgoztam már az Aggteleki karszt egyik legkisebb falujában farkasordító télben, januárban és februárban, úgy behavazva, hogy harminc napig mozdulni sem lehetett. És remekül ment az írás. És dolgoztam januárban meg februárban egy aprócska görög szigeten, a Kykládok közepén, ahol 18-20 fok volt, hét ágra tűzött a nap, a lapos tetőn fürdőgatyában napoztam, eukaliptuszfák levelei zörögtek a langyos szélben. Abban a négyszáz lelket számláló faluban csak görögök éltek, rajtam kívül nem volt egyetlen idegen sem. És ott meg nem ment az írás, egész nap tekeregtem. Volt egy költő barátom, igazi barát, nem haver, nem cimbora, két-három éve halt meg. Mondhatnám mesteremnek is, ha mesterezős lennék, de nem vagyok, így hát nem mondom. Ő egyszer régen, nagyon régen, amikor én még kezdő voltam, látva, hogy birkózom az írással, erőltetni igyekszem, azt mondta: „Ne csináld, hagyd a fenébe, csinálj mást, menjünk el gombászni, javítsd meg a lámpát, a széklábat, csavarogj… Meglátod, majd magától jelez az írás, ha akar. Akkor viszont nincs kibúvó, akkor nem szabad megállni, félrenézni, akkor hajtani, űzni kell, amíg megy.” Jó tanács volt. Sokszor bejött. De ez sem mindig igaz. Hol igaz, hol meg nem. Nem tudom, vajon börtönben írnék-e vagy csak olvasnék. Néha bánt, hogy nincs bennem olyan erős elhivatottság, hogy elhiggyem, az író mindenkinél több, vagy hogy az írásom, a művem rajtam kívül bárkinek fontos lehet. Úgy értem, hogy igazán fontos.
– Tervezted-e, hogy a 100 éves trianoni évfordulót Erdélyben töltöd? Hogyan érintett, hogy épp idén nem utazhattunk oda, hogy közös legyen a megemlékezés? Mikor tervezel újra Erdélybe utazni?
– Nem, én sem Erdélybe, sem máshová nem tervezetten utazom. Állítólag és egyebek közt ezért is nehéz velem élni. Ha nincs kedvem, nem megyek. Ha van, akkor viszont azonnal. Talán úgy hangzik, mintha dicsekednék vele, pedig nem. Így alakult. Kölyökként, Erdélyben, tizenöt-tizenhat évesen úgy utaztam, hogy tudatosan nem vásároltam sátrat, hálózsákot, csöves hátizsákot, hogy ne legyen esély, hogy mindenképpen meg kelljen találni azt a barlangot, szénaboglyát vagy szénapadlást, pásztorkunyhót, favágóházat, ahol nem fagysz meg, nem ázol el, hogy be kelljen kéredzkedni öregekhez, fiatalokhoz, székelyekhez, románokhoz… Ez aztán nagyon sok élményt hozott. Szerelmet is…
A teljes interjú a Hajónapló oldalán.
További interjúk: Kürti László, Lövétei Lázár László, Bene Zoltán
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.
Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drámaíró is a testület tagjává vált.
November 13-án a magyar nyelv napját ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a hagyományokhoz hűen átadták a Lőrincze Lajos-díjat, a Deme László-díjat, a Maróti István-emlékérmet, illetve az Anyanyelvápolók Szövetsége 2023. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának elismeréseit. Az ünnepi eseményen mutatták be Az én Petőfim című pályázat anyagából összeállított kötetet is.
Demeter Szilárd legújabb, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve többek között a magyar szabadság, a szülőföld, a haza, a hazatérés, valamint az indiánlét különféle motívumait járja körül.
A Magyarság Háza Irodalmi Szalonja újabb egykötetes kortárs szerzőt látott vendégül: Shrek Tímea kárpátaljai íróval Kalocsai Andrea műsorvezető beszélgetett. A szerző Halott föld ez című kötetének bemutatója többek között a kárpátaljai lét, a pedagógusi szerepkör, illetve a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború témáját is érintette.
Az idén 66. alkalommal megrendezett Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron folytatódott a magyar irodalom széles körű bemutatása és népszerűsítése. A belgrádi székhelyű ALMA kiadó gondozásában újabb magyar prózai és lírai művek láttak napvilágot, emellett pedig több magyar szépirodalmi szerző is szerb irodalmi díjakat vehetett át.
Sok szó esett a múltról, kevés a jelenről, a jövőről szinte semmi. Ma, ha jó dolgokra akarunk gondolni, a legtöbb beszélgetés ilyennek mondható. Különösen, ha kárpátaljai magyarok beszélgetnek. Főleg, ha a kultúráról a határon túli régió kapcsán.