– Bár ritkán nézem a Facebookot, de az alapján úgy látom, nagyon aktívan töltötted az elmúlt hónapokat. Nyáron sokat utaztál, és még új fordításban is megjelentél. Neked melyek voltak az elmúlt időszak legemlékezetesebb pillanatai?
– Az már bizonyos, hogy 2020 nem fog rákerülni az emberiség emlékezetének aranybetűs lapjaira, így aztán az idei nyár első igazán megörökítésre méltó pillanata az volt, amikor kiszabadultunk a bezártságból. Jöttek az írótársak, barátok, kiülhettünk a kávézók teraszára, és elkezdhettük végre szervezni régi életünk függőben maradt restanciáit. Én július elején már teljes gőzzel dolgoztam: előbb a készülő új hangoskönyvem stúdiófelvételeit csináltuk meg Csőre Gábor, Epres Attila és Zámbori Soma színművész barátaimmal, majd négynapos kreatívírás-szemináriumot tartottam az akkor még kihalt PIM épületében húsznál is több résztvevővel. Július közepétől a családi örömök következtek; meghívást kaptunk Dávid fiam holland élettársának szüleitől a Comói-tó partjára egy közös családi nyaralásra. És odafelé Triesztben, visszafelé Ljubljanában időztünk még egy-egy napot. Augusztus azért marad emlékezetes, mert megjelent az első verseskötetem szerbül a belgrádi Alma Kiadónál, és augusztus 18-án megtartottuk az idén 25 éves Parnasszus költészeti folyóirat jubileumi programsorozatának nyitóestjét a Tokaji Írótábor részeként.
– Ha visszapörgetjük az időt 25 évvel korábbra, milyen várakozásokkal, célokkal vágtál bele ebbe a folyóiratba, és hogy látod most, megvalósultak-e ezek az álmaid, netán túl is szárnyaltad őket?
– Amikor 1995 tavaszán, a kereskedelmi televíziók feltűnésekor véget ért az akkor már három éve műsoron lévő Parnasszus irodalmi vetélkedőm, tudtam, hogy ez a név, ez a védjegy nem tűnhet el a süllyesztőben. Eszembe jutott Vas István baráti biztatása 1991 nyaráról, aki többször elmondta, hogy alkatomnál fogva alkalmasnak tart egy olyan tisztán költészeti folyóirat elindítására, amit már „Pilinszkyék is szerettek volna, csak nem volt bennük elég szívósság”. A vetélkedő csendes kimúlása után szinte azonnal hozzáláttam a szervezkedéshez, és 1995. október 10-én az írószövetségben bemutattuk az első lapszámot. A fényképek tanúsága szerint ott volt szinte az egész magyar költészet, még a lépcsőkön is álltak. A korszak vezető költői közül olyan sokan álltak mellém nyilvános megnyilatkozásaikban, és persze az írásaikkal, hogy már nem lehetett visszanyomni a fogkrémet a tubusba, teljes szívvel csinálni kellett, amibe belefogtunk. És ne felejtsük el, hogy öt évvel voltunk a rendszerváltás után: forrt a művészeti-irodalmi élet, új lapok, műhelyek születtek, csúcson volt a könyvkiadás, szinte minden sarkon történt valami fontos vagy érdekes. Annak megítélése, hogy a Parnasszus 25 év alatt betöltötte-e a hivatását, nem az én tisztem, ezt majd eldöntik az irodalomtörténészek és az utókor. De annyit mondhatok, hogy a sok vesződség és lemondás ellenére egyetlen percét sem bántam meg, hiszen a szemem előtt, a kezem alatt nőtt fel és vált költővé legalább kétnemzedéknyi fiatal. És ha semmi mást nem hozunk létre, „csak” szervezünk több száz irodalmi estet, elvisszük a költészetet az ország legrejtettebb zugaiba, és elindítjuk a lappal párhuzamosan a könyvkiadót, már akkor is megérte volna.
– Itt van egy tisztán költészeti folyóirat, amely átvészelt kulturális földrengéseket, irodalompolitikai korszakváltásokat, és töretlenül tovább él az ethosza. Mit nyújt a Parnasszus a szerzőknek és olvasóknak, amitől megingások nélkül fenn tudott maradni?
– Sokszor sok helyütt elmondtam már, miben tekinthető esetleg egyedinek a Parnasszus, és melyek azok a szerkesztési-szakmai elvek, újítások, amelyek kimutathatóan erősítették a folyóirat fennmaradását, illetve kánonba kerülését. Ezért most csak röviden, pontokba szedve: 1. A Parnasszus sort nyitott, akkor is, azóta is ez az egyetlen tisztán költészeti lap, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy csak első közlésű vers, versfordítás kap helyet benne, és minden olyan esszé-tanulmány, ami költészetesztétikai-líratörténeti érdekű. Széppróza, dráma, könyvrecenzió nincs a palettán. 2. Már az induláskor arra törekedtünk, hogy ne irányzatos lapot készítsünk, azaz a szerzőink köre, a bekerülő művek karaktere ne a szerkesztők ízlésvilágát tükrözze, hanem a mindenkori magyar líra állapotát, tendenciáit és érzékenységét. Ilyen értelemben a Parnasszus összköltészeti folyóirat. 3. Az indulás óta minden egyes lapszámot élő bemutatókon viszünk el a közönséghez. A fővároson kívül is rendszeresek a vidéki és határon túli bemutatók. Ide tartozó sajátosság, hogy minden estünkre hívunk zenész- és színészvendégeket, ezáltal bevonjuk a társművészeteket is. 4. Amióta úgy tizenkét éve elkezdtük a Centrum–Redivivus–Átjárás nagyrovatok szerinti lapszámstruktúrát, folyamatosan nő a folyóirat iránti szakmai és közönség érdeklődés. Az volt a célunk, hogy egy-egy általunk fontosnak gondolt, még befejezetlen (Centrum), vagy már lezárt (Redivivus, újraolvasó) lírai életmű részletesebb bemutatásával erősítsük a kortárs, illetve kortárs klasszikus alkotók (el)ismertségét. 5. A Nagyvilág folyóirat megszűnésével erős hiány keletkezett a világirodalom hazai folyóiratokban való jelenlétét illetően. 2017 óta a Parnasszus Lyra Mundi – Élő világköltészet címen minden évben egy teljes számot szentel az egyszemélyes fordítói műhelyekben születő kitűnő versfordításoknak, bemutató esszéknek. 6. A Parnasszus Könyvek kiadó 2001-ben indult el ugyanazzal a „filozófiával”, mint a folyóirat. Azóta mintegy 150 kötetet adtunk ki, verseskötetet, versfordításokat, a költészetről szóló esszé- és tanulmányköteteket. Ez tovább erősítette szerzőink és olvasóink bizalmát.
– Lehet, hogy ez a 25 év is közrejátszik abban, hogy legutóbbi versesköteted, a Szeresd a vándort amolyan elbeszélőbb jellegű, visszatekintő kötetté lett? Nemcsak a versekben felvonuló régi barátokra és közös történeteitekre gondolok, de az olyan novellisztikus darabokra, mint a Jedlik Ányos életének mozzanatait megidéző nagy vers, a Kazinczy-napló, a Mese a hun Attiláról, vagy a Téreytől kapott újsághír nyomán megszülető költemény…
– Idővel minden múlttá szelídül, nyilván ez is belejátszott. De azt alkotóként újra és újra el kell mondani, hogy az író nem ezt vagy azt ír, hanem csak ír, azután ez vagy az lesz belőle. Jó esetben. A Szeresd a vándort című kötet úgy állt össze, hogy keveredett benne az ösztön és a tudatosság. A kötetből kimaradt verseim töltötték ki/be az első részt, ez tudatos volt, és azok a prózaszerűen hömpölygő „hosszúversek”, amelyeket már évek óta dédelgettem magamban, hogy megírom, adták ki a könyv második részét. Lehetett volna belőlük novella vagy regény is, mégsem lett, mert így állt kézre. Egyébként a beszélgetés elején említett, készülő hetvenperces hangoskönyv ezt a négy prózai verset foglalja magába, Kezdet és vég – Történetek versben címmel.
– Számomra a költészeted egyik legizgalmasabb vetülete, hogy a régmúlt és a jelen szétválaszthatatlan a legtöbb művedben. Vagyis a múlt nem múlt el, hanem megragadható itt, a pillanatban. Ez a Deodatust olvasva is eszembe jutott: Deodatus történetében végső soron megbújik a te családtörténeted is tatai őseid által. Minek a hatására fordult a figyelmed e felé az ősi helyszín és történelmi szereplő felé?
– Igyekszem önmérsékletet gyakorolni, mert a legfontosabb könyvemről három napig tudnék beszélni, ha volna, aki meghallgat. A Deodatus-történet először egy V. István korabeli gesztában tűnik fel a XIII. század második felében, amelyet Ákos mester írt, budai prépost, a királyi kancellária vezetője. A történetet átvette a Képes Krónika is, ezt olvasgatva bukkantam rá 1997-ben, és tatai születésű lévén rögtön tudtam, ezzel nekem még komolyan dolgom lesz. A Krónika gyönyörű leírásából az derül ki, hogy a Géza fejedelem hívására magyar földre érkezett idegen nemzetségek közül elsőnek az apuliai Szent Szeverin grófja, a tudós-tanár Deodatus jött az országba. Megalapította a tatai monostort, és Szent Adalbert mellett Istvánt ő tartotta a keresztvíz alá. A király ezért őt később, mint keresztapát, tatának nevezte. Beceneve fennmaradt, először a monostort, majd a várost nevezték így. Etimológiailag is visszavezethető: Deodatus, Dotis, Totis, Tata. A modernkori történetírás rámutatott, hogy ez a történet, amelyet a későbbi krónikák is mind átvettek, merő fikció: Deodatus a valóságban soha nem élt. De abban a valóságban, amelyet a regénnyel én teremtettem, ő hús-vér ember volt, teli vágyakkal és szenvedéssel. Deodatus nemcsak egy város, hanem az egész magyar nemzet történelmének, a keresztény államnak a szimbóluma lett. Ebben a könyvben én az ő ürügyén a történelmet alkotó emlékezet működésmódját és szervezőelvét próbáltam szépirodalmi eszközökkel megragadni.
– Vilcsek Béla a rólad szóló monográfiában épp a Deodatus kapcsán írja, hogy eljutottál benne az emberi és költői önazonosság egy magasabb fokú megnyilvánulásához. Ez azt jelenti, hogy az idő múlásával távolabbról, lényegesen nagyobb összefüggésekben szemléled magad és a világot is?
– Vilcsek Béla rögtön észrevette, és ezért hálás vagyok neki, hogy ez a könyv írói pályám alakulástörténetének egyik kulcsműve, amelyben a régi irodalmi hagyományok újraírása és a hagyományrétegek ironikus felfüggesztése éppúgy tetten érhető, mint a műfaji határátlépés. A Deodatus egyszerre „epizált líra” és „költői próza”, ahogy ő fogalmaz: „a szólamsoros sorképző szabadvers formai követelményeinek megfelelő próza” született. Én ezt így nem látom át, de belül hallom, ahogy a különböző hangulatokba ágyazott gondolatfutamok önkéntelenül is, vagy ösztönösen ritmizálódnak, és önsúlyuktól hullámzanak tovább. A Deodatus kapcsán a legfontosabb mégis az, hogy a különböző műfajú valós és fiktív, kronológiai rendben egymáshoz rendelt szövegek az ő olvasatában koherens történetté szerveződnek. Ő egy több műfajú, heterogén, egyszerre dokumentatív és önreflexív szövegtárnak tételezi a művet, amelyben a múlt nemcsak megőrződött, hanem meg is alkotódott. Ebben az új archívumban egyszerre történik és formálódik a történelem. És itt a lényeg: mert a történetírás legalább annyira fikciós, mint faktuális műfaj, hiszen a történelmi múlt nem egy stabil, teljesen átlátható egész, hanem töredékes, konstrukciókon alapul, és ezáltal manipulációs lehetőségeknek van kitéve.
– Akárcsak az életrajz. Az nem merült fel benned, hogy családtörténetet írj? Akár versekben, akár prózában. Merthogy a személyes életesemények rendre felvillannak a műveidben, de ezzel együtt rejtőzködő alkatnak tűnsz.
– Minden munkám egy családtörténet része; bárkiről írok, mindig az élményekre-emlékekre szabdalt, és felporciózott önmagamról, illetve magamon átszűrve az általam megismert, és hozzám valamilyen módon kapcsolódó emberekről, sorsokról adok számot. Ha ezt most egyetlen nagy könyvbe gyúrnám össze, elveszne a keresés és rátalálás izgalma, kibogozódnának annak a rejtvénynek a szálai, amik összetartják és egymásra rétegzik egy közép-európai ember világlátásának, szépségeszményének és érzékenységének eredőit. Vegye csak a fáradságot, akit érdekel, és kezdje el összerakni a puzzle-t, ami nem más, mint a megismerés-megértés-elfogadás elemien emberi szentháromsága.
A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.
