– Mint Norvégiában élő, norvégból magyarra fordító mindig két szék közé esve, sem a szervezeti, sem a fordítószakmai munkában nem tudok igazán részt venni. Az eseményeket természetesen otthon és itthon is követem. A Norvég Fordítószövetség díját 1951-ben alapították (Bastianprisen), s a Fordítók Nemzetközi Szövetsége kezdeményezésére 1991 óta szeptember 30-án, Szent Jeromos napján adják át (mint Magyarországon a Hieronymus-díjat 2002-óta). 2001-ben figyeltem fel rá először – kettős magyar siker –, az Oslóban élő Kari Kemény (Kemény Kari Erzsébet 1950, Budapest) vehette át a díjat Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének átültetéséért (Glør, Solum Forlag Oslo, 2000). Márai híres sorai tolultak elém a Halotti beszédből, miközben a norvég díjat ismertető Wikipédia oldalon ellenőriztem a pontos adatokat, „A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”. Neve itt ugyanis Sandor Marai-ként szerepel. S még egy érdekesség, ezúttal Kari Kemény fordítóról: ő saját megfogalmazása szerint, apanyelvéről fordít – tegyük hozzá, angolból, franciából és spanyolból is – az anyanyelvére, norvégra. – E hosszú bevezető után, magyar földre szállva, szeretnék gratulálni a közelmúltban átvett Hieronymus-díjhoz. Mérföldkő-e egy ilyen elismerés, mit jelent a díjazottnak? Könnyebb lesz-e ezután a fordítói óhajokat érvényesíteni a kiadóknál?
– Köszönöm a gratulációt! Munka közben az embernek sosem díjak és elismerések lebegnek a szeme előtt. Teszem a dolgom, csinálom, amit nagyon szeretek, kortárs kínai regényeket, kisregényeket, novellákat, filmeket fordítok, egyiket a másik után, könyveket szerkesztek, pályázom és egyeztetek a kiadókkal, a szerzőkkel, a kínai partnerekkel, valamint igyekszem népszerűsíteni is a lefordított szerzőket és a műveiket. Természetesen nagy örömmel tölt el, ha valaki észreveszi a munkámat, de elsősorban nem magam miatt, hanem a művek, az írók miatt, akik véleményem szerint a mai napig – egy-két kivételtől eltekintve – méltánytalanul háttérbe szorulnak. És jólesnek persze az elismerő szavak, kritikák is az eredeti műről vagy a fordításról, de díjak után valójában sosem áhítoztam. Mégis, egy-egy díj, kitüntetés megerősít abban, hogy érdemes folytatni ezt a magányos, hihetetlen sok türelmet és alázatot követelő, kétségekkel teli munkát, és talán még valamelyest rá is irányíthatják a figyelmet a kortárs kínai szépirodalomra.
– Az átlagembernek szinte elképzelhetetlen, hogy kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozzon. Kedves Klára, kalauzoljon el bennünket ebben a különleges történetben!
– A gimnáziumi évek alatt – a Toldyba jártam –, harmadik osztályos koromban kezdtem el kínaiul tanulni, és sok-sok köteg A4-es kockás lapot írtam tele abban az időben kínai írásjegyekkel. Egyfajta kíváncsiság, kamaszkori különcség vagy inkább dac miatt fogtam bele a kínai nyelv tanulásába, szerettem volna olyasmit csinálni, ami más, mint a megszokott, ami nem köthető közvetlenül az iskolai tanulmányokhoz, és mivel a kínai írás és a kalligráfia mindig is nagyon foglalkoztatott, a választásom végül a kínai nyelvre esett. Egy nap fogtam magam, és beiratkoztam a Kőrösi Csoma Társaság nyelvórájára, ez volt akkoriban az egyetlen budapesti „nyelviskola”, ahol távol-keleti nyelveket lehetett tanulni. A tanárok zöme az ELTE-n is tanított párhuzamosan. Azt azonban senki sem tudta – beleértve magamat is –, hogy ez a múló szeszélynek tűnő ötlet végül az egész életemet meghatározza. Az sem volt nyilvánvaló akkoriban, hogy ilyen komoly szerepe lesz Kínának a XXI. században, arról már nem is beszélve, hogy „hús-vér” kínai emberrel alig-alig lehetett találkozni abban az időben hazánkban. Szüleimet, talán nem is kell mondanom, nagyon meglepte az ötletem, és bár kicsit aggódtak, hogy mi lesz ebből, azért támogattak. Persze hosszú-hosszú út és évek, s vargabetűk sora vezetett el idáig, ahol most tartok. A kínai irodalom iránti érdeklődésem magjait pedig Csongor Barnabás – akinek a Nyugati utazás, a Vízparti történet és sok más csodálatos fordítást köszönhetünk –, Galla Endre – Lu Hszün (Lu Xun) és a modern kínai irodalom jeles kutatója és fordítója –, Miklós Pál – hihetetlenül széles látókörű sinológus, művészettörténész és műfordító –, valamint Kalmár Éva – sinológus, műfordító, szerkesztő – ültették el bennem. A kortárs szépirodalom alkotásaival valójában film formájában hamarabb találkoztam, mint papíralapon, mert Miklós Pál ajánlására számos kortárs irodalmi műből készült kiváló filmalkotást fordítottam a 90-es években a Duna TV-nek, mint például a Szu Tung (Su Tong) kisregényéből készült Vörös lámpások, illetve asszisztáltam a feliratozásnál, mint például Mo Jen (Mo Yan) nagyívű családregényének a filmadaptációja, a Vörös cirokmező. Mivel itthon napjaink irodalma nem szerepelt az egyetemi tananyagban, a valódi eszmélés és szerelem a kortárs kínai irodalom iránt, valamint az első komolyabb könyv- és anyaggyűjtés a Pekingi Egyetemen eltöltött időhöz (1997–98) köthető. Jü Hua (Yu Hua) írásai iránti érdeklődésem – akire egy irodalomszakon PhD-tanulmányokat folytató kínai barátom hívta fel a figyelmemet – is ott kezdődött.
A teljes interjú az Olvasat oldalán olvasható.
Díjátadó gálára invitálja az irodalomkedvelőket a Tegnap.ma kulturális és irodalmi portál, ahol a Magyar Írószövetség és a határon túli írószervezetek ajánlására irodalmi díjat vehet át két író-költő. A díjazottak kilétét a december 1-jén – 18 órától – tartandó gálán fedi fel a Tegnap.ma két alapító főszerkesztője, Döme Barbara és Király Farkas a Kello Tankönyvcentrumban.
A Magyar Írószövetség, az Orpheusz Kiadó és az Arany János Alapítvány kettős könyvbemutatóra invitálja az érdeklődő közönséget, melynek keretében Tallián Mariann Törvényen kívüliek és Lázár Balázs Karantén(y)ek című kötete kerül a fókuszba. A két alkotó – és Rózsássy Barbara szerkesztő – már több közös projektben is részt vett, nevükhöz tucatnyi versszínházi előadás köthető.
Volt valami mágikus a november 15-i estén, a Bartók Béla úton, ahol a kis kávéház roskadásig megtelt emberekkel az Irodalmi Szalon 13. születésnapjának tiszteletére. A legjobb szó valóban a mágikus; és milyen találó, hogy ezen a jeles ünnepen épp a mágikus realizmus egyik legnagyobb képviselője, Julio Cortázar argentin író kerülhetett reflektorfénybe.
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.
Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drámaíró is a testület tagjává vált.
November 13-án a magyar nyelv napját ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a hagyományokhoz hűen átadták a Lőrincze Lajos-díjat, a Deme László-díjat, a Maróti István-emlékérmet, illetve az Anyanyelvápolók Szövetsége 2023. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának elismeréseit. Az ünnepi eseményen mutatták be Az én Petőfim című pályázat anyagából összeállított kötetet is.
Demeter Szilárd legújabb, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve többek között a magyar szabadság, a szülőföld, a haza, a hazatérés, valamint az indiánlét különféle motívumait járja körül.
A Magyarság Háza Irodalmi Szalonja újabb egykötetes kortárs szerzőt látott vendégül: Shrek Tímea kárpátaljai íróval Kalocsai Andrea műsorvezető beszélgetett. A szerző Halott föld ez című kötetének bemutatója többek között a kárpátaljai lét, a pedagógusi szerepkör, illetve a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború témáját is érintette.