Helyőrség: Interjú Gál János költővel

2020. december 11., 13:19

Gál János költőt választotta december hónap alkotójának az Irodalmi Jelen folyóirat. A pályakezdő szerzővel Varga Melinda készített interjút a lap online oldalán

Gál János költő - Fotó forrása: Irodalmi Jelen

– Ritka és rendkívüli, hogy ilyen fiatal poéta legyen a hónap alkotója az Irodalmi Jelennél. Úgyhogy kénytelenek vagyunk feltenni neked a legközhelyesebb és legkellemetlenebb kérdést: hogyan lettél költő?

– A kérdéshez dukál a legközhelyesebb válasz is: sokakhoz hasonlóan gimnazista koromban hülyültem meg, és kezdtem el költőnek képzelni magam. Nyilván vállalhatatlan szövegek fémjelezték ezt az időszakot, ezért sem szeretem innen datálni az írói próbálkozásaim kezdetét. Valójában az egyetemen szereztem annyi technikai tudást és olvasottságot, amennyivel már elboldogultam. Indíttatás tekintetében szerencsére el tudok szakadni a „mindig is imádtam olvasni stb.” típusú kliséktől. Nem mondhatom magam túlzottan szenvedélyes irodalomfogyasztónak, inkább a becsvágy kiélésének lehetősége és a véleményem kérdezés nélküli megosztása vonzott a dologban.

– Az írásaid olyanok, mintha magad elé raktad volna a verstankönyvet és végigkísérletezted volna a kötött formákat, strófákat. Letagadhatatlanul a klasszikus vers híve vagy, ami a mai világban meglepő egy ilyen fiatal alkotótól. Honnan ez a vonzalom a klasszikus, kiemelten az antik formaművészet iránt?

– Ha realizálhatom a hasonlatot, nemhogy olyanok, hanem sokszor konkrétan így is születnek. Lapozgatom a Szepes–Szerdahelyit, mint az IKEA-katalógust, és kinézem, mihez van kedvem. Na de válaszolva a kérdésre, alapvetően van a gondolkodásomban némi földhözragadtság és rendszeretet, ezért nem érzem idegennek magamtól, ha a gondolataimat meghatározott korlátok között kell összerendeznem. Nagy összefüggésbe helyezve a kérdést pedig úgy látom, hogy századunk elejére a szabadvers észrevétlenül ugyanolyan megcsontosodott konvenció lett, mint amilyennek a XX. század elején az avantgárd a klasszikus formákat látta. Ma újra a formákkal lehet különcködni, én pedig ehhez a különcködéshez szeretnék csatlakozni.

– Zenélsz is. Mit kell tudni a zenészről?

– Olyan sok mindent nem kell tudni, jórészt népzenével foglalkozom mint citerás és hegedűs. Az utóbbi szerep megmaradt műkedvelő szinten, az előbbi talán komolyabb. 2017-ben eljutottam a Fölszállott a páva elődöntőjéig, több éve óvodai zenés foglalkozásokban veszek részt, valamint hangszerjátékot tanítok Budapesten és Keszthelyen. Mostanában kezdtem el érdeklődni a versmegzenésítés iránt, és az éneklésben is próbálgatom a szárnyaimat, remélem, ez új területet nyit a zenei működésemben.

– Mennyire segít a zene az írásban? Akinek jó a hallása, az az időmértékes verseléssel is jobban megbirkózik. Fül után írsz, vagy pedig aláhúzogatod, ellenőrzöd a metrumok képleteit?

– Természetesen segít, bár a sok gyakorlásnak szerintem ugyanolyan komoly szerepe van, mint az eredendően jó ritmusérzéknek. Kisiskolás koromban még nem értem fel ésszel, hogy például Kölcsey tényleg számolgatás és folyamatos ellenőrizgetés nélkül írta a Husztot. Ha sokat gyakorolja az ember, kiderül, hogy tényleg nem misztikum a dolog. Biztosan Kölcsey is sokat gyakorolt. Jól bejáratott formáknál megyek a fülem után, bár nem akarok képmutató lenni, újdonságok esetében nálam is elkerülhetetlen a tisztázás. Otthon érzem magam a kötött formák fertályán.

– Latinul is verselsz. A hónap alkotója versblokkban megjelent epigrammáknak latin címet is adtál, illetve szerepel egy latin nyelvű vers is a művek között. Több versből világosan látszik, hogy te eredetiben olvasod az antik költőket, észreveszed a hibás műfordítást. Ez hogyan alakult ki?

– Latinul szintén az egyetemen kezdtem el tanulni, prózai módon csak a történelem szakon való kötelező jellege és a más nyelvi szakokhoz szükséges előképzettség hiánya miatt. Aztán szép lassan megszerettük egymást, vagy inkább csak én őt. A szabályszeretetem és a tudálékoskodó stílusom tökéletes partnerre lelt a latin nyelvben. Mielőtt azonban teljesen megszilárdulna a tisztelt olvasók fejében kialakult kép rólam, ami nagy eséllyel egy nagyképű sznobra emlékeztetne, hadd jegyezzem meg, hogy lefekvés előtt azért nem Horatiust olvasgatok eredetiben.

– Ógörögül is olvasol, netán írsz verseket?

– Felesleges megállapításnak tűnhet, hogy az ógörög teljesen más nyelv, mint a latin, de talán mégsem az. Sokkal egzotikusabb, több lehetőséget ad a cikornyás nyelvi megoldásokra, cserébe (legalábbis szerintem) bonyolultabb a grammatikája, és úgy en bloc kifejezetten hálátlan a tanulójával szemben. Tanultam ógörögül, és még tervezek is, de az olvasásnál és egyszerűbb szövegek fordításánál tovább nem jutottam, a verselés pedig jelenleg csak ábránd.

– Kiket olvasol szívesen a magyar és a világirodalomból? Mestereid, példaképeid vannak, vagy minden formabűvészt annak tisztelsz?

– Az én hőseim az irodalom fölényeskedően szellemes, a világot a fonákjáról látó, szókimondó, cinikus alakjai: Martialis és Ovidius, Janus Pannonius, Kazinczy Ferenc és Karinthy Frigyes. Valóban minden formabűvészt szellemtestvérnek érzek, de mind közül Csokonait tartom a leginkább olvasandónak. Mindezeken túl külön tisztelettel adózom az irodalomtörténet tehetséges csalóinak, átverőinek, mint például James Macpherson, Thaly Kálmán és Faludy György. Akkor lennék a legbüszkébb magamra, ha az ő teljesítményüket akár csak megközelíteném.

 

A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.