Helyőrség: Interjú Ircsik Vilmos író-műfordítóval

– A Nagyvilág és legendás lapszerkesztője, végül laptulajdonosa, Fázsy Anikó hozott össze bennünket. A Nagyvilághoz való közel egy évtizednyi kötődésem az aranykort jelentette nekem. Téged még szorosabb munkakapcsolat fűzött az 1956 óta működő s Anikó 2016-ban bekövetkezett haláláig tartó egyedülálló, világirodalomra kitekintő folyóirathoz. Mesélj arról az időszakról!  

– A Nagyvilággal még boldogult ifjúkoromban, egyetemistaként kerültem kapcsolatba, 1969-ben ott jelent meg egy versfordításom, amire akkor nagyon büszke voltam. Utána hosszú szünet következett, mivel orosz műfordítóként más fórumokat találtam. Aztán az utolsó hét-nyolc évben, úgy 2008-tól 2015-ig bezárólag oszlopos tag lettem. Német fordításaim elnyerték Anikó tetszését, aki a személyes megismerkedés után hamarosan felajánlotta, hogy belső munkatárs legyek, azaz vezessem a német és orosz rovatot. Nagy horizontú irodalomszervezőként ugyanis hiányolta a rendszerváltás után teljesen elhanyagolt orosz irodalmat. És mindezt egy olyan időben, amikor az irodalmi haszonlesők mindennel törődtek, csak nem a mai orosz irodalom színe-javának magyarországi megismertetésével. Személyesen viszonylag ritkán találkoztunk, hiszen a teljes szerkesztőségi munka e-mailen keresztül folyt, és Anikóval a hosszú évek során ezen az úton egy egész kötetre való beszélgetésünk gyűlt össze. Tényleg érdemes lenne kiadni, de erre úgysincs esély, éppen ezért idézek belőle néhány részt: „Kedves Vilmos! Nagyon örülök, hogy állandó munkatársaink között üdvözölhetem. Akkor az ajánlatai alapján kérem, máris kezdje el. Én is szeretném, ha megszűnne az egyoldalúság, a »posztmodern« áradás. Mi lett olyan jó írókkal, mint például Raszputyin – Matrjona háza. Üdvözlettel és köszönettel, Anikó, 2010. január 20.” Persze a Matrjona házát nem Valentyin Raszputyin, hanem Szolzsenyicin írta. Ezen a tévedésen aztán később, amikor egy Raszputyin-novellával jelentkeztem, jót nevettünk. Mert Fázsy Anikó ilyen ember volt, ellentétben másokkal, akik bizonyára kicsinyes sértődöttséggel vették volna tudomásul a tapintatos figyelmeztetést. Szóval az idők folyamán kiderült, hogy mind esztétikailag, mind erkölcsileg, mind politikailag azonos elveket vallunk, és így kapcsolatunk egyre meghittebb, egyre őszintébb és elmélyültebb lett. Olyan bizalommal lettem iránta, mint a nővérem iránt. Ez a hasonlat azért helytálló, mert valóban van egy vele teljesen egykorú nővérem. Soha nem fogom elfelejteni neki, hogy leközölte Günter Grass két versét – az egyik az Amit ki kell mondani, a másik az Európa szégyene –, amelyekért szerzőjüket Németországban meghurcolták, és fennállt annak a veszélye, hogy ránk is ugyanez a sors vár a magyar fordítások közléséért. Szerencsére a magyar liberálisok nem voltak elég éberek, vagy akkoriban már nem olvastak Nagyvilágot, amely pedig a megszűnéséig a legolvasottabb magyar folyóirat maradt. Ezekben az időkben egyszer a gázóra-leolvasó felfedezte az előszobai asztalomon a legújabb példányt, és állandó olvasójaként lelkendezve kezdett beszélni róla, én pedig ugyanolyan lelkendezve közöltem vele, hogy nem akárki vagyok ám, hanem a Nagyvilág munkatársa és szerkesztője. Anikóról a halálakor azt írták a nekrológok, hogy a hátán vitte az egész lapot, ami egyébként igaz is. Azt viszont boldogan nyugtázhatom, hogy az utolsó években Cirenei Simonként tudtam enyhíteni a terhein. Például a 2014. júliusi német vagy a 2015. januári, szinte teljesen orosz számát csaknem egymagam írtam és szerkesztettem. Viszonyunk az évek folyamán egyre szorosabb lett. Mindennapi munkakapcsolatunk mellett soha nem mulasztottam el a karácsonyi, újévi, névnapi jókívánságokat vagy a gratulációkat a kitüntetéseihez, Anikó pedig türelmesen megtanított rá, hogy az Isten szerelmére, a gondolatjelet a Crtl és a jobb felső sarokban lévő billentyű megnyomásával tegyem ki, azonkívül pedig megtisztelt írói munkásságom nyomon követésével is. Ennek igazolására, no meg azért is, mert ez az utolsó levélváltásaink egyike, ismét idézek tőle néhány sort, ahol a szokásos szerkesztői témák mellett ezt írja: „Kedves Vilmos! Örömmel olvastam a Magyar Naplóban A repedés című elbeszélését. Az ember tényleg örül, ha manapság végre egy jó elbeszélést olvashat. 2015. augusztus 7. Anikó” Ennek az emlékezésnek az ad szomorú aktualitást, hogy Fázsy Anikó éppen öt éve, 2016. január 16-án halt meg és 29-én temettük Kesztölcön. Nyugodjon békében!  

– Előre kell bocsátanom, hogy nagy örömmel csapok le – ha valahol feltűnik – egy-egy írásodra. Magával ragad a mesélő, a történetformáló kedved. Sétálóidőn című új köteted nyitó novelláját a nagy háborúban elesett nagyapád emlékére ajánlod. Korábban én is írtam az enyéimről. Az apai nagyapám „amerikás” volt, az anyai Horthy flottáján szolgált Pulában. Nagy-nagy különbség, hogy engem a matrózból lett ács lovagoltathatott a térdén és oktathatott, hogy ha nem tanulok meg úszni, úgy járok, mint a víziszonnyal küszködő barátja, akit egy gyakorlat közben ketten vonszoltak át a hadihajó törzse alatt, mert parancsmegtagadásért talán még haditörvényszék elé is állították volna. Írásaidhoz mennyi élményanyagot sikerült összegyűjtened a családi emléktárból?

– Sokkal kevesebbet, mint gondolnád. A nagyszüleimet nem ismertem, egyedül anyai nagyanyám élt kétéves koromig… A szüleim pedig nem voltak nagy mesélők. Sok mindent szégyelltek a múltjukból, és ha róluk, az ő világukról írok, többnyire éppen ezt a be nem vallott múltat igyekszem feltárni, amit persze nem hallgattak el teljesen, különösen anyám beszélt róla, és én talán csak utólag érzem kevésnek mindazt, amit elmondott. Ő őrizte szegényes családi ereklyéinket, leveleket az első és második világháborús frontokról, régi fotókat, az udvarunkra 1945 márciusában becsapódott bombaszilánkot és így tovább. Amikor pedig arra került a sor, nekem ennyi is elég volt, ez már beindította a fantáziámat. Persze a közvetlen család mellett ott voltak a rokonok, szomszédok, később a felségem családja, úgyhogy éppen elég információt kaptam az orális történelemből.

A teljes interjú az Olvasat oldalán olvasható.