Helyőrség: Interjú Vöröskéry Dóra íróval

– Mikor kezdett komolyabban, már nemcsak fogyasztóként, hanem alkotóként is foglalkozni az irodalommal?

– Az első emlékem egy alsós mesepályázat. Nyolc- vagy kilencéves voltam, amikor a tanító nénik felhívták a figyelmünket egy meseíró versenyre. Nagyon lelkesen vetettem bele magam, egy levegővétellel írtam három vagy négy oldalt. A mese egy tündérről szólt, aki elindult megmenteni a kedvesét, közben tüskéket lövő sündisznókkal és hatalmas bogarakkal küzdött meg. A lány időközben kiszabadult a saját erejéből, és elment, a fiú pedig rájött, hogy kalandozni akar, és a „gonoszokhoz” csapódott. Akkoriban volt egy kedvenc mesém, micsoda véletlen, tündérek voltak benne. A pályázatra el sem jutott a történet, de rákaptam az írás ízére. Nagyon izgalmas volt az alkotói folyamat, remekül szórakoztam, miközben a cselekményen vagy a szereplőkön agyaltam. Felsőben már gyakran írtam mesenovellákat, de még ez is inkább játék volt. Komolyra talán a középiskolában fordult a dolog, kerestem az irodalmi pályázatokat, lehetőségeket, újraolvastam és javítgattam a szövegeimet. Majd jött az aha-élmény, rájöttem, hogy az irodalom egy lélegző, lüktető dolog, amely nemcsak az irodalomkönyvek lapjain, hanem a saját hétköznapjainkban zajlik.

– A művészi kibontakozásban kapott-e külső segítséget (iskola, tanfolyam, mentor)? Ha igen, kitől és hogyan?

– Ez szerintem nagyon érdekes téma, kíváncsi lennék a befutott, beérett írók, költők pedagógusaikkal, főleg magyartanáraikkal való kapcsolatára. Általános iskolában volt egy tanárnő, aki szabadidejében a suliújságot szerkesztette. Lelkes, energikus és nyitott volt, örült, amikor látta a diákok érdeklődését. Vele nagyon szerettem dolgozni, írtam egy-két cikket, élménybeszámolót, és emlékszem, hogy mindig nagyon szívesen fogadott. Sajnos engem pont nem tanított, amit bántam, de így is meghatározó szereplője volt az életemnek. Ugyanebben az időben volt egy fizika- és matektanárunk, aki néha, lapzárta előtt elengedett egy-két óráról, hogy tudjuk szerkeszteni, tördelni, majd nyomtatni és fűzni a lapot. Ez azért volt hatalmas élmény (azonkívül, hogy egy kicsit „legálisan” lóghattam), mert azt éreztem, hogy fontos, amit csinálunk. Természetesen mondta, hogy ez addig opció, míg jól teljesítek nála, és így elképesztően motivált a reál tárgyak tanulására is. Gimiben főleg a biológia érdekelt, de ahogy mondtam, pályázatokra például mindig szívesen írogattam, szerettem a különböző, előre megadott témákra történeteket kitalálni. Később, az érettségi felé közeledve megtudtam, hogy Kántor Zsolt költő szervezett egy novellakört Békéscsabán. Csak hárman-négyen voltunk, de ez volt az első inspiráló alkotói kör, amelynek a tagja voltam, és ahol továbbírásra ösztönzött a légkör. Zsolt mondta mindig, hogy az íráshoz három „i” kell: ihlet, inspiráció és intuíció. Ha már a mentor Zsoltoknál tartunk: 2016-ban pályáztam az akkor induló Előretolt Helyőrség Íróakadémiához, ahol Nagy Koppány Zsolt lett a mentorom. Nem tudom, hogy az akadémia nélkül hogy alakult volna a pályám, de az elmúlt négy évben Zsolttal dolgoztam, ami nagyon meghatározó volt. Mint művészt és mint embert is nagyra becsülöm. Amikor a Madarak kézirata zöld utat kapott, ő lett a szerkesztőm is. Nyílt, mindig támogat, de szigorúan és őszintén véleményez. Sosem korlátozott csak azért, mert nem az ő szájíze szerint csináltam valamit. Tudom magamról, hogy nem tudok olyanra felnézni, akit vagy szakmailag, vagy emberileg nem tartok sokra, szerencsésnek érzem magam, hogy anno ő lett a mentorom. Rajtuk kívül a legnagyobb támogatást mindig a szüleimtől és a barátaimtól kaptam. A szüleim nagy olvasók, a könyv érték volt nálunk, mindig rengeteg volt belőle, és kicsi koromban órákat töltöttek az ágyam mellett, miközben felolvastak nekem. Mind rájuk, mind a barátaimra bármikor számíthatok, ha tanács vagy hallgatóság kell, és nálam hamarabb is elhitték, hogy lesz olyanom, hogy írói pálya.

A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.