2021. február 21., 22:21
Bánkövi Dorottya költő első kötete A női test biztonsága címmel 2020-ban jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában. A debütálásról, a szerzői eljárásokról, a témává váló történésekről kérdezte a szerzőt Izer Janka a Bárka folyóirat online kiadásában, a Megkérdeztük című sorozatban.
– Gyakran nevezel meg klasszikuszene-szerzőket, műfajokat, hangszereket a verseidben. Mennyire áll szoros kapcsolatban a zene és az írás az életedben?
– Valószínűleg az, hogy 14 évig tanultam hegedülni és tíz évig énekeltem kórusban, elég erős és mély élmények bennem ahhoz, hogy mindez az írásaimra is kihasson, adott esetben anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Akik komolyabban tanultak zenét, főleg gyerekkorukban, azok pontosan tudják, hogy ez a ritmusérzéktől kezdve a figyelem koncentrált irányításán át a személyiségfejlődésig rengeteg mindenre hatást gyakorol. Írás és zene egymás mellett haladt az életemben, hol egyikre, hol másikra fordítottam nagyobb figyelmet és energiát, de mivel a zenét előadóművészként éltem meg, az írás pedig alkotóművészet, így érthető, hogy a zenei élményeim szivárogtak be a verseimbe, és nem fordítva. Esetemben mindez kiegészül azzal is, hogy szinte az összes felmenőm zenész, így nálunk otthon ugyanolyan asztaltéma volt, mondjuk, Debussy életműve vagy Richter zongorajátéka, mint máshol az irodalom vagy éppen az aktuális tévésorozatok. Családi összejöveteleken gyakran hallgattunk közösen híres felvételeket – sokszor olyat, amiben az egyik rokonunk közreműködött –, és szinte minden alkalommal elhangzottak és elhangzanak zenekari és turnés anekdoták, ahogy természetesen rengeteg brácsás vicc is. Illetve a családomon kívül is rengeteg zenészt ismerek, meg tulajdonképpen én is zenész vagyok, attól függetlenül, hogy nem ezt választottam hivatásomnak.
– Az elbeszélőid számtalan helyen bukkannak fel: hol Erdélyben, hol Brazíliában, hol Velencében vagy itthon, a Duna-parti sétányon, étteremben, szállodában. Ugyanakkor maga az utazás nem vagy csak alig jelenik meg. Mit jelent a könyvedben a sokféle táj?
– Számomra minden egyes országból, minden egyes városból, vidékből pontosan annyi volt érdekes, amennyit be tudtam fogadni és be tudtam építeni a saját világomba. Sosem érdekeltek a kötelező turistalátványosságok, a turistáskodás mint létállapot egyenesen taszít, de abban viszont hiszek, hogy minden helynek megvan a maga szelleme, atmoszférája, amire ráhangolódva az ember olyasmiket fedezhet fel magában és hozhat felszínre, amik egyedi értéket, változást hozhatnak az életébe és az alkotásaiba is. Ha nem is ennyire konkrétan, de erre valamikor 2013-ban, Párizsban egy kórusturné során döbbentem rá, amikor először vittem magammal saját, kicsit komplexebb fényképezőgépet. Először kötelezően kattintgattam mindenre, aztán egyszer csak leesett, hogy a Notre-Dame-ról naponta úgy százezer fotó készül, amíg lehet, hogy abban az eldugott utcában, ahol véletlenszerűen korzózok, az éppen déli napfényben különös árnyékot vető asztalt és a mellette kávézó kissé groteszk párt rajtam kívül senki nem veszi észre, és nem is jut eszébe megörökíteni.
Tehát a megjelenített tájak inkább csak egyfajta látásmódnak a lecsapódását tükrözik – nem túl meglepő módon: a sajátomat.
A teljes interjú a BárkaOnline oldalán olvasható.
